9. Fejezet

- Milyen volt? - kérdezte Emily abban a pillanatban, mihelyst beértem az ajtón.
- Jó. - feleltem tömören és minél előbb a szobámba akartam érni.
- Hazudsz. - vágta rá.
- Micsoda?
- Senki sem érzi jól magát az első iskola napján. - mondta miközben a karjait összefűzte a mellkasa előtt.
- Akkor miről beszélünk? - kérdeztem vissza. Már kezdett elegem lenni a vallatásból.
- Ne szemtelenkedj! - csapott rá a vállamra. - Sam, mondj már valamit! - kiáltott a konyhába. Az említett személy éppen a hűtőből fordult ki.
- Mondjad szívem.
- Elliot nem akar mesélni! - magyarázta dühösen Emily.
- És? - kérdezett vissza értetlenül Sam bácsi.
- Hrrraaah! Férfiak! - morogta bosszúsan Em, majd lemondóan felsóhajtott. - Legalább annyit mondj, hogy szereztél-e már barátokat. - mondta valamivel lágyabban.
Felsóhajtottam és beadtam a derekam, hátha akkor hamarabb szabadulok.
A tervem eléggé visszafelé sült el.
Emily mindenhez hozzászólt, kérdezett dolgok felől, amire nem akartam, vagy éppenséggel nem tudtam válaszolni.
- Milyenek a tanárok? - kérdezte.
- Egyszerűen szörnyűek. - feleltem az igazsághoz híven.
- Sejtettem. - nevetett fel.
- De most komolyan! Holnap dolgozatot írunk fizikából. Nem nyafogok vagy ilyesmi, de adhatott volna némi felzárkózási időt.
- Micsoda?! - sikította Emily. - Héé Sam! Te értesz valamit a fizikához?
- Szívem, könyvelő vagyok. - felelte egyszerűen Sam.
- Senkitől nem tudnál tanácsot kérni? - kérdezte kétségbeesetten Em. - Senki sem ajánlotta fel, hogy segít neked?
- Hát..de. - böktem ki.
- Kicsoda?
- A.J. azt mondta hívjam fel, vagy menjek át hozzájuk, ha segítségre van szükségem.  - magyaráztam.
- Nézd már a kis macsót! Már az első nap bezsebelt egy telefonszámot! - nevetett fel jóízűen Sam.
- Ezt ne most. - mondta Emily, majd felém fordult. - Akkor miért idegeskedünk? - kérdezte. - Átmész, tanultok majd hazajössz. Ennyi.
- Hát... - kezdtem el a magyarázkodást, de Sam a szavamba vágott.
- Emily ez nem ilyen egyszerű. A férfiaknál semmi sem egyszerű. Elliot nem mehet csak úgy át! Olyan, mintha megalázkodna és azt csinálná, amit egy nő mond. Elméletileg kiheréljük!
- Pontosan! - értettem egyet Sammel.  - Áthívott, de mégis ciki lenne átmenni. Rontaná a pasi imázsomat. 
- Hát ti férfiak... egyáltalán nem vagytok ilyen tekintetben férfiasak.  - jelentette ki egyszerűen Emily. - Nem tehet meg minden lépést Ő. Neked is közeledned kell. - mondta Emily, majd besétált a konyhába.
- Légy erős haver! Nem hihetik azt, hogy övék a világ. - biztatott Sam.
- Ez nem egy háború. - nevettem fel.
- Majd megérted. - nevetett Ő is, majd Emily után ment.
Fejcsóválva a lépcső felé vettem az irányt. A papír, melyre A.J. száma volt felírva - mázsás súlyként húzta lefelé a farzsebemet. Egyszerűen lehetetlen volt nem tudomást venni róla. Már majdnem felértem a szobámhoz, mikor Emily fojtott hangjára megtorpantam.
- Felhívott. - suttogta.
- Kicsoda? - kérdezte mit sem sejtve Sam.
- Szerinted kicsoda? - kérdezte valamivel hangosabban Emily. - Hát Alex telefonált.
Micsoda?!
Apám... megtalált.
- Mit mondtál neki? - kérdezte feszülten Sam. Érzelmei az enyémekhez hasonlóak voltak.
Nem hiszem el, öt nap és máris véget ér a legjobb időszak az életemben...
 - Természetesen azt, hogy nincs itt Elliot.  - válaszolta Em. - Hazudtam a saját bátyámnak!
- Nem ez lenne az első alkalom. - felelt évődve Sam.
- Ez nem a legjobb pillanat a viccelődéshez. - pirított Emily férjére.
- Mit mondunk Elliotnak?
- Még nem kell mondanunk semmit sem. Alex azt mondta először még Angliában néznek körül és az intézet környékén. - magyarázta Em. - Mit csináljunk? - kérdezte kétségbeesetten.
- Semmit. Elliot elmesélte mi történt, nem igaz? Nem hagyhatjuk, hogy visszavigyék. Kész. Míg nincs semmi baj úgy teszünk, mintha Alex fel sem hívott volna. Ahogy az utóbbi hét évben tette. - mondta Sam. - Nem hagyhatjuk, hogy ezt a srácot elvigyék tőlünk érted, Emily? Most mi tartozunk érte felelősséggel- suttogta lázasan Sam.
- Igazad van. - értett egyet Em. - Még bőven van időnk kitalálni valamit.
Felsiettem a szobámba és magamra zártam az ajtót. Ennyi volt. Az új életemnek szánt idő, eddig úgy néz ki lejárt. Minden visszatér a megszokott kerékvágásba.
Reggeli ébresztő, verekedés a reggeliért, tanulás, ebéd, némi agresszió, tanulás, evés, mosakodás majd lefekvés. Majd minden kezdődik előröl egészen addig, míg a szüleid meg nem kegyelmeznek számodra. Ha nem teszik:
Véged.
Persze a szökés miatt még otthon is megfenyítenének. Bár ha Scarlett nem változott semmit a hét év során, akkor inkább a javítóintézet. A puszta locsogása felér egy nyújtópadon végzett kínzással. És akkor ténylegesen mindennek vége. Az újonnan elkezdődött tinédzser koromnak, nincs több szabadság, nincs több új barát vagy éppen ellenség.
Nincs több A.J.
- Neeeem!! - ordítottam, majd a legközelebbi dolgot földhöz vágtam, ami éppen az íróasztali lámpám volt.
- Minden oké? - szűrődött át a tölgyfa ajtón Leah kérdése.
- Persze. - kiáltottam vissza. -Csak neki mentem az asztalnak.
- Béna! - kiáltotta Leah, majd nevetve elszaladt.
És nincs több idegesítő, ám annál imádni valóbb unokahúg, aki minden reggel fél hétkor kelt a maga sajátos ébresztőjével. Lemondóan sóhajtva beléptem a gardróbba és átöltöztem. Öltözés után az íróasztalom előtt elhaladva, még ledobtam rá a papírfecnit. Aztán egy hatalmas nagy vetődés után már az ágyon terpeszkedtem.
- Hihetetlen... - suttogtam bele a szobám délutáni fényességébe. A Nap éppen lemenőben volt, ám mégis volt annyi ereje, hogy a felhők között néhány sugara áttörjön. Akárcsak az életem. Néhány nappal ezelőttig még elképzelni sem mertem volna, hogy itt leszek és, hogy emberekkel ismerkedek meg. Nem is akármilyenekkel. De apám hívásának híre derékba törte a szabadság érzetemet. 
Nem küzdök.
Miért nem?!
Miért nem alakíthatnám addig az életemet, ameddig csak tehetem?
Miért nem tudom a saját kezembe venni a sorsom?
A vágyaimat, álmaimat miért nem hagyom áttörni a magány és a reményvesztettség felhőin?
Miért nem vagyok gondtalan?
Miért én vagyok én?
Hihetetlen, hogy milyenek az emberek. A legjobb lehetőségek előttük hevernek még sem tesznek semmit annak érdekében. Várják a kész dolgokat.
Én nem lehetek ilyen.
- Hajrá bajnok! - ültem fel hirtelen az ágyamon. - Meg tudod csinálni! - ezzel a biztatással egyidejűleg a papírért nyúltam.
(...)
- Héé Em! - kiáltottam, miközben a lépcsőről száguldoztam lefelé. - Elmegyek A.J.-hez, majd jövök!
- Mi van a "rontaná az imázsomat" szöveggel? - kiáltotta Sam.
- Letettem róla! - válaszoltam.
- Holnap iskola! Ne maradj el sokáig! - kiáltotta még utánam. Egy intéssel jeleztem, hogy felfogtam és azzal el is hagytam a házat. Gyorsan és türelmetlenül - ismét a GPS segítségével - siettem A.J. háza felé. Rövid időn belül elértem a Cinnamon-Street-re, azon belül a házuk elé.
A nappaliból barátságot és biztonság érzetet keltve áramlott ki a kislámpa és a televízió fénye. A kiskapu előtt állva bámultam befelé az otthonos házba, egészen addig míg valaki fel nem állt a kanapéról és nyújtózkodott egyet.
Ezt találtam megfelelő pillanatnak arra, hogy belépjek a kiskapun. Azonban az első lépéskor, egy furcsa, sípoló hang tört fel a cipőm alól. A hang pedig egy kutya játékból tört elő.
-Érdekes.. - morogtam, majd egy vállrándítással tovább álltam...volna, ha az oldalamon elterülő sötétségből nem tör fel egy ijesztő morgás.
- Baszki. - mondtam az éjszakába.
Apró lépésenként közeledett felém egy szempár. Az utcai lámpa és a házból kiszűrődő fénycsíkok megvilágították előttem a hatalmas állatot. Egy bernáthegyi kutya vált ki a sötétségből és vészesen közeledett felém. A pillantását le sem vette rólam.
- Jó kutya. - csitítgattam az állatot. Ezzel egyidejűleg leléptem a feljáróról és a füvön araszoltam hátrafelé. Végül is ha ez a kutya kiráncigálja a belem ne vérezzem már össze a járdát. Még egy nyomós érv szólt a fű mellett - ha leteper az állat, legalább puhára zuhanok. - Nyugalom. - szóltam nyugtatóan  ám épp ellenkező hatást értem el vele. Az állat elkezdett felém rohanni és szégyen szemre be kell vallanom; sikítani kezdtem.
A kutya rám vetette magát én pedig elterültem alatta a földön. A két elülső mancsa a földhöz szegezett és olyan kényelmesen terült el rajtam, hogy tudtam; innen nem menekülök egyhamar. A várttól eltérően a kutya teljesen másként reagált. Azt hittem letépi az arcomat vagy a karom esetleg valami hasonló, ehelyett csak az arcomat nyalta fényesre.
- Szállj már le rólam! - ordítottam, majd a számba csöpögő nyálat próbáltam visszaköpni. A kutya az ordításomra megállt, azonban morogni kezdett. - Légyszíves...?! - motyogtam.
- Csingiling! - kiáltotta valahonnan egy férfi. - Ereszd el!
Csingliling?! Eléggé megtévesztő név egy ilyen fenevadnak.
- Megvagy? - kérdezte a srác, aki a bejárati ajtóban állt.
- Igen, azt hiszem. - motyogtam és feltápászkodtam.
- Király. - mondta egyszerűen és készült bezárni az ajtót.
- Héé várj már! - szóltam utána. - A.J.-vel szeretnék beszélni.
- Ki az az én? - kérdezett vissza.
- Hát én...Elliot. - válaszoltam zavartan.
- Nem ismerlek. - jött a tömör válasz.
- Tudom..még új vagyok. Már ha itt tartunk. Én sem ismerlek Téged. - nevettem fel, hogy oldjam a hangulatot.
Egyáltalán nem jött össze. A srác - hadd tegyem hozzá, teljesen kigyúrt - enyhén felvonta a szemöldökét és a karjait maga előtt összefonva meredt rám. Hadd ne mondjam, hogy egy bicepsze akkora volt, mint egy túltáplált macska feje.
- Szóval szólnál A.J.-nek? - kérdeztem nyugalmat erőltetve magamra.
- Nem.
- Tessék? - kérdeztem vissza meglepődötten.
- Nem, nem szólok neki. - mondta lassan, mintha egy elmeháborodotthoz beszélne.
- Miért is? - kérdeztem. - Ki vagy te a testőre?
- Rosszabb... - kezdte el.
- A bátyám. - fejezte be A.J. a mondatot.
Az állam körülbelül a földet súrolta, aminek hatására A.J. felnevetett.
- Nyugalom. - mondta A.J. - Amúgy Tyler-nek hívják. Gondolom a nagy udvariasságban elfelejtett bemutatkozni. - maga felé intett és pedig elindultam. Ahogy Tyler közelébe értem, valamivel lassabban haladtam. Kinéztem belőle, hogy a semmiből lecsap.
- Nem akkora gyökér, mint amilyennek látszik. - suttogta nekem összeesküvőként A.J.
Felnevettem vele együtt, amire Tyler reagálása egy egyszerű szemöldökráncolás volt.
- Mit fogtok csinálni? - kérdezte gyanakodva Tyler.
- Apa és anya még nincs itthon... szerintem megyek és lekapom Elliotot a szobámban. - mondta lazán A.J. mindennek hatására sokkolva álltam meg az előszobában. Tyler ugyanígy reagált, viszont pluszban kinyújtotta a karját, annak érdekében, hogy megállítson és még véletlenül se tudjam követni gyönyörű húgát.
- Tessék?! - kérdezte hisztérikusan a bátyja, mire A.J. csak felnevetett.
- Jesszusom Tyler! Néha már fájdalmas látni mennyire hiszékeny vagy. - átbújt Tyler kinyújtott karja alatt csak, hogy az enyémet megfoghassa. Rám kacsintott és kikerültük kővé dermedt bátyját.
- Nem túl nagy rád ez a póló? Túlságosan lelóg a válladról..- kezdte aggódóan Tyler, mire A.J. ingerülten leintette.
- Befejeznéd? - mikor nem érkezett válasz elégedetten elmosolyodott. - Köszönöm. - mondta egyszerűen és az emeleti lépcső felé kezdett húzni.
- Ezt majd még megbeszéljük! - kiáltott utánunk.
- Aha persze. - motyogta majd megálltunk egy " Vigyázat csaj veszély!" feliratú táblánál.
- Most pedig kezdődjék a különóra!  - mondta szélesen mosolyogva és sarkig tárta előttem az ajtót.