Gondolok itt a hat díjra, a kilenc rendeszes feliratkozóra, a második helyezésemre a Legjobb Történet kategóriában, a rengeteg pozitív visszajelzésre és azt is köszönöm, hogy egyre többen vagyunk a Facebook csoportban. Elképesztő látni, hogy érdeklődtök a blog iránt, fantasztikus érzés, annak ellenére, hogy nagyon ritkán érkeznek részek. Számomra is szörnyű, mert higgyétek el, én sem így terveztem. De nem kezdenék el mentegetőzni és kifogásokat keresni, mert semmi értelme. Van aki így is megérti és van, aki nem. De örülök, hogy Te, aki olvasod ezeket a sorokat továbbra is Velem és a bloggal maradsz!
Még egyszer köszönöm szépen, jó olvasást! ♥
XXXXX
Sarkig tárta előttem a szobája ajtaját. Tökéletes rend uralkodott a szobában, ami teljesen eltért az elképzelésemtől. Egy teljesen felfordult szobát vártam, plüssökkel, ruhákkal az ágyon, cipők kikandikálva az ágy alól.
A szoba falai kellemes menta zöld színűek voltak, habár teljes egészében nem látszódtak a falak, mivel rengeteg kép, poszter, könyvespolc és újságcikk fedte a felületet.
- Akkor kezdhetjük? - kérdezte lelkesen A.J.
- Persze. - válaszoltam szórakozottan, éppen egy újságcikk előtt álltam, miszerint ' Egy diáklány megmentette a Polgármester kutyáját'. - Ez Te vagy? - kérdeztem.
- Igen. Még eléggé régen volt. Éppen túrázni voltunk az osztállyal, amikor megtaláltuk Apollót. Azelőtt már napokkal előtte feladták a hirdetést, hogy elveszett. Szóval a lényeg, hogy megtaláltam majd visszahoztam. Nem ért meg egy cikket, de ragaszkodtak hozzá. - felelte miközben az íróasztala fiókjában kutakodott.
- Akkor innen van a kutyaszereteted.
- Ezt, hogy érted? - fordult felém.
- Hát tudod az a vadállat dög, aki letepert. - magyaráztam, mire A.J. fejét hátravetve, harsányan nevetett.
- Vadállat? - nevetett. - Ez jó. Csingiling egyáltalán nem vadállat. Ő csak egy nagy szőrmók, aki izgatott lesz, ha új embereket lát.
- Csingiling? - ismételtem. - Egy ilyen rohadt nagy állatot egy tündérről neveztél el?
- Ha nagyon tudni akarod, nem én neveztem el, hanem Caleb. De miért nem tanulunk? Végül is azért jöttél át nem? - nézett immár a szemembe.
- Persze...csak tanulni jöttem. - motyogtam.
Ha tudná, hogy az Ő létezésébe fektetem minden reményem. Ha csak sejtené, hogy igazából mindennél jobban látni akartam, mielőtt elvisznek innen. Mielőtt minden véget érne.
- Akkor kezdjük is. - mondta és lehasalt az ágyra. - Gyere, így kényelmesebb. - ütögette meg maga mellett a helyet. Én is letelepedtem mellé és kezdetét vette a tanulás. - Akkor mindent elölről?
- Igen.
- Hosszú éjszakánk lesz. - sóhajtott, majd magyarázni kezdett.
A mozgástól a Gáz-törvényekig mindent átvettünk. Még felidézni is fárasztó.
- Nem iszol valamit? - kérdezte a felénél.
- Valami frissítő jól esne, köszönöm. - feleltem. A.J. már fel is állt és kisietett a szobából. Én magam is felálltam, hogy elgémberedett tagjaimba friss vért juttassak. Egy ásítás kíséretével hatalmasat nyújtózkodtam.
- Te ki vagy? - kérdezte egy kis fiú hang. Egyből az ajtó felé fordultam, ahol Caleb állt.
- Szia. Elliot vagyok. - mutatkoztam be.
- A.J. barátja? - kérdezte még erősebben szorítva magához a plüss sárkányát.
- Ööö...igen, a barátja vagyok. - hebegtem.
- A szerelmes barátja? - kérdezte szélesen mosolyogva.
- Mi?! Nem, dehogy. - kiáltottam, amire csak szemöldök ráncolás volt a válasz. - Vagyis, nem, én nem vagyok a pasija. - feleltem valamivel nyugodtabban.
- Kár. - válaszolta egyszerűen és kifordult a szobából.
- Ezek őrültek itt Woodridge-ben. - motyogtam magamban, majd ismét a fal felé fordultam. A polcon képek sorakoztak. Rengeteg kép volt, de montázs is akadt elég. Volt egy montázs, olyan, mint amit egy fotófülkében csinál az ember. Fel volt nagyítva és a plafontól a padlóig ért. Dan, Ciara, TomTom és A.J. voltak rajta. Mosolyogtak, csücsörítettek, grimaszoltak. Elképesztő viccesek voltak mindannyian.
- Már itt is vagyok. - jött be A.J. majd be is zárta az ajtót.
- Köszönöm. - vettem át tőle az italt, majd nagyot kortyoltam belőle.
- Akkor vehetjük tovább az anyagot? - kérdezte, ám abban a pillanatban kivágódott az ajtó.
- Megjött! - visította Caleb, majd a sárkányát szorosan a mellkasához szorítva körbe-körbe rohangált a szobában.
- Ácsi! - állította meg öccsét A.J. azzal, hogy kezével megtartotta a homlokát. - Ki jött meg?
- Hát apa! Biztos, hozta a hörcsögömet is. Tudod kórházba volt, de apa biztos meggyógyította, mert tudod Ő orvos... - Caleb biztos folytatta volna a beszélgetést, ha A.J. belé nem folytja a szót.
- Menj be a szobába és várd meg ott.
Caleb mit sem törődve nővére szavaival lerohant a lépcsőn.
- Akkor én megyek is. - szólaltam meg.
- Nagyon sajnálom, de attól függetlenül maradhatsz.
- Nem, nem akarok zavarni. Amúgy is azt mondtad, a holnap dolgozatnál már egy négyest össze tudok szedni. Az nekem bőven elég. - holott legszívesebben ismét lefeküdtem volna az ágyára és csak hallgattam volna a hangját. De az illem, az a rohadt illem.
- Akkor gyere menjünk le. - ezzel elindult a lépcső felé. Mögötte haladtam egészen a nappaliig, ahol az édesapja is ott volt már Calebbel.
- Hol van Gyurma? - kérdezte könnyes szemmel a kisfiú. Rémülten az apja kezében tartott kis ketrecre nézett, ahol egy nagyon apró hörcsög gubbasztott rémülten.
- Tudod... Caleb, az az élet körforgása, hogy... - hebegte az apja, ám Caleb mit sem törődve vele A.J.-re pillantott.
- Alice? - kérdezte Caleb, ezzel egyidejűleg az első könnycsepp is kigördült a szeméből.
Nagyon megsajnáltam. Azért mert magamra ismertem ebben a síró kisfiúban.
Magamat, a hétéves önmagamat láttam benne, ahogy otthagynak idegenek között. Jó lett volna egy kegyes hazugság, ami megvéd a valóságtól. Attól, hogy nem kellek a szüleimnek. Egy apró kis füllentés, amitől szebbnek, nem annyira sivárnak és kegyetlennek látod a világot.
- Tudod Caleb. - guggoltam le mellé. - Gyurma egy küldetésben vett részt. - kezdtem el a mesémet, azonban még én magam sem tudtam, mit hozok ki belőle. - Sok.... tudod....sok valakivel harcolt. Azonban elkapták, és bezárták egy gépbe, amitől megfiatalodott.
- Tényleg? - nézett tágra nyílt szemekkel rám.
- Pontosan. - térdelt le mellém A.J. - Fiatalabb lett. És nem emlékszik semmire sem. Ezért új nevet kell neki adnod.
- Nem fájt neki?
- Nem. - mondtuk egyszerre A.J.-vel. Összemosolyogtunk, majd folytattam. - Nagyon örült neki, mert így több időt tölthet veled.
Caleb most már vidámabban tekintett a ketrec felé. A.J. felé fordultam, aki szélesen mosolyogva, csillogó szemekkel tekintett vissza rám.
- Köszönöm. - suttogta felém hangtalanul. Válaszként csupán bólintottam, majd Caleb felé néztem.
Mosolyogva nyúlt be a ketrecbe és emelte te ki onnan a kis szőrpamacsot.
- Mi legyen a neve? Elliot? - kérdezte.
- Tessék? - néztem rá.
- Mi legyen a neve?
- Pocok? - mondtam ki az első nevet, ami eszembe jutott.
- Az nem jó. Nem nevezhetek egy hörcsögöt pocoknak. - adta az észt a kis srác.
- Mit szólsz a Pamacshoz? - segített ki A.J.
- Az jóóóó! - visított fel boldogan. felszaladt a lépcsőn, kezében tartva az állatot. Feltápászkodtam a földről. Felegyenesedtem és A.J. apukájával találtam szembe magam.
- Elliot, Ő az apukám Theodor. Apa, Ő itt Elliot. - mutatott be minket egymásnak, közben pedig idétlenül lóbálta közöttünk a kezét.
- Jó estét Uram! - nyújtottam felé a kezemet.
- Szervusz. - rázta meg a kezem. Olyan erősen megszorította, hogy mialatt lehajtottam a fejem, őszinte leszek bekancsítottam, hogy ne nyögjek fel a fájdalomtól. - Köszönöm, hogy kisegítettél. - folytatta halkabban. - De nem szokásom ám ilyen hazugságokkal etetni a fiamat, az általában A.J. dolga. - mondta keményen, de ahogy felemlegette a lányát meglágyult az arca, és egy kis félmosoly jelent meg az arcán.
- Ööö...elnézést? - motyogtam összezavarodottan.
Mr. Morgan csak felnevetett.
- Oké, én akkor kikísérem Elliotot. Apa, Te menj Caleb után. Tudod, hogy túl sok bogyót ad a hörcsögnek.
- Viszont látásra Uram. - mondtam jól neveltem, majd A.J. után indultam.
- Gyere máskor is. - szólt utánam.
Hátrafordulva bólintottam egyet, majd kiléptem a bejárati ajtón. Lesétáltam a lépcsőn, majd A.J. felé fordultam, aki a veranda szélén állt.
- Köszönöm a segítséget.
- Igazán nincs mit. Szívesen segítettem. Végül is ez a dolga egy mentornak, nem? - nevetett fel.
- De, köszönöm. - mondtam idétlenül.
- Észrevetted, hogy mikor beszélünk majdnem minden második szavad az, hogy; köszönöm? - kuncogott fel ismét.
- Most, hogy így mondod. - csatlakoztam hozzá. Miután elcsendesedtünk, ismét megszólaltam. - De most már tényleg indulok. Hosszú volt ez a mai nap.
- Jó legyél Elliot. Holnap találkozunk! - búcsúzott.
- Te is. - kacsintottam rá, magamat is meglepve ezzel.
Kiléptem a kisajtón, mikor valaki hirtelen megfogta a vállam. Hirtelen fordultam hátra, készen arra, hogy megvédjem magam, de csak A.J. állt előttem. Meglepődve néztem rá, várva, hogy megszólaljon.
- Csak, annyit akartam mondani, vagyis kérdezni. Igazából mindkettőt. - hebegte. Vicces volt nézni. A szavak emberének ismertem meg, azonban most, mintha megzavarta volna valami. Persze mi jut egyből egy fiúnak egy ilyen helyzetben eszébe?
Hogy mindez miatta történik, hogy a lány az ő közelségétől van zavarban.
Én sem gondoltam másképpen.
- Egyszerűen csak mondd ki. Ne komplikáld túl. - javasoltam.
- Eljönnél velem a tóhoz? - kérdezte hirtelen.
- Te-tessék?
- Ez nem randi. Csak Te meg én, meg a többiek. Tudod, Dan, TomTom és Ciara. Jó lenne, ha megismernéd a környéket, meg minden. De persze nem muszáj, ha nem akarsz. - tette hozzá, mikor már öt perce némán, tátott szájjal néztem rá.
- De, persze. Mikor? - talán túl lelkes voltam.
- Szombaton, dél körül. Bár TomTom-ra mindig várni kell. - mosolyogta el magát.
- Akkor szombaton? - kérdeztem vissza szélesen vigyorogva.
- Igen, de addig még tartunk egy csapatmegbeszélést. - az ajkát rágcsálva rám pillantott. - Akkor szia még egyszer. - ismét rám pillantott. Azt láttam a szemében, mintha valamihez bátorságot gyűjtött volna. Hirtelen felém hajolt és egy puszit nyomott az arcomra. - Akkor délben megbeszéljük a többiekkel is ezt a kirándulást.
Nem jöttek szavak a számra, így némán bólintottam. Komolyan, mindig csak bólintok, vigyorgok, mint egy idióta és azt hebegem, hogy; köszönöm.
Seggfej.
Intettem egyet A.J.-nek, Ő pedig vissza. Egészen addig álltam a járda közepén, míg be nem ment az ajtón.
Aztán - szégyen, nem szégyen - egy örömtáncot lejtettem az utcán.
Miután kitomboltam magam, saját magamon nevetve haza indultam. Szedtem a lábam, mivel eléggé hideg volt. Ezzel egyidejűleg eszembe jutott, hogy akarunk mi kimenni szombaton a tóhoz, ha ilyen hideg van. De mindez még a jövő zenéje. Durván három saroknyira voltam otthonról, mikor egy autó fényszórója bevilágította előttem az utat.
Nem félek az autóktól meg semmi, mégis összeszorult a torkom. Eszembe jutottak Emily szavai.: Alex telefonált.
