7. Fejezet

Sziasztok.
Húú el sem tudom mondani mit érzek most, és mit éreztem akkor, amikor kikerült a hatodik fejezet.
Csak leírom a helyzetet, mert komolyan szavakat több napi gondolkodás után sem tudtam találni. Szóval nagyba ülök a gép előtt, linkelgetem különböző csoportokba, hogy "Hééé kint a 6. fejezet" a blog megtekintettsége pedig egyik pillanatról a másikra-ami nagyjából 5(!) másodperc- 936-ról 1026-ra ugrott. 
Először fel sem fogtam.
Majd mikor elmentem a fürdőbe, sokkolva álltam a tükör előtt és magamnak beszéltem, hogy:
El tudod te ezt hinni? Felfogtad ember? 1026!!
Szóval ennyi.
Nagyon szépen köszönöm MINDEN olvasónak. Nélkületek sehol sem tartanék.
Sem én, sem pedig a blog!
Köszönöm!♥♥

XXXXX

Csoda.

Én sem tudtam volna jobb szót.

Mosolyogva néztünk össze A.J.-vel.

-Ezt, hogy érted?-kérdezte Dan értetlen arccal.

-Ez az olíva-törvényen alapszik.-kezdte TomTom, ám A.J. a szavába vágott.

-Most komolyan Tom! Te az életedet az "Így jártam anyátokkal" sztorira építed?

-Nem! De vannak benne nagy igazságok!

-A.J. Ne rombold már porig a lelkesedését.-szólt Ciara.

-Kösz, Cia. Nos, mondom. Az olíva-törvény bármilyen más tárgyra vagy ételre átruházható. A Ti esetetekben; ez a marcipán. Lilly szerette az olívát, Marshall nem és így: BUMM! Kész a tökéletet pár!-TomTom végig mutogatta az egész mondanivalóját. Látványos volt a "bumm"-os résznél, azt meg kell hagyni.

-De Marshall is szereti az olívát.-javítottam ki Tom-ot.

Igen, tudom, hogy mit mondtam korábban-mármint, hogy a javító volt a börtönöm, elzárva éltünk miegymás- és ez a mai napig igaz. De egyszer életben, mindenki megszegi a szabályokat, nem igaz?!

Mi is megtettük.
Mr.Taylor lap-top-ját egy este-finoman fejezem ki magam-kölcsönvettük. Majd a srácokkal az épület nyugati szárnyába mentünk.
Azért érdekes, nem?!
Minden épület nyugati szárnya a legelhagyatottabb és a legfélelmetesebb is. 
Na de a lényeg az, hogy rengeteg sorozatot és filmet néztünk meg, hogy valamennyire képbe legyünk, meg, hogy azért ne unatkozzunk annyira. Ilyen volt az "Így jártam anyátokkal".
-Ez igaz!-értett egyet az előbbi mondandómmal Dan.
-Megőrültél?!-kiabált velem TomTom.-Az első nap szerezhettem volna neked egy barátnőt. Mindent elrontottál! MINDENT!!-ordította, mondom ordította torka szakadtából, majd felpattant és kirontott az ebédlőből.

Leesett állal és csodálkozó pillantással néztem az új ismerősöm után.
-Vele meg mi történt?-kérdeztem visszafordulva a srácokhoz.
-Megőrült.-jelentette ki nemes egyszerűséggel Ciara, majd elkezdte összepakolni a cuccait.
-Ugyan!-legyintett Dan lazán.-Csak izgatott. Állítólag 10 évados lesz a sorozat. Meg persze miattad is.-mondta felém intve.
-Aha.-motyogtam válaszként.
Akkor is fura volt.
Elvégre 7 évig voltam összezárva 591 sráccal. Egyikük sem viselkedett így...na jó, néhány srác, de Ők is csak azért, mert...hogy mondjam szépen..?
Egymást szerették.
-Oké emberek, mi húztunk.-jelentette ki Ciara, majd nagy nehezen Dan is feltápászkodott.
-Ennyi volt a harag?-kérdeztem mosolyogva.
-Persze!-mondta szélesen vigyorogva Dan.-Hiszen rám nem lehet haragudni.-majd ránk kacsintott.
-Oké Don Juan, lépjünk már le!-nevetett Ciara, ezzel pedig magával rántotta a mi kis szerelmes hősünket.
Nevetve néztem Őket, amint egymást lökdösve próbáltak mihamarabb kijutni az ebédlőből. A közelharcban azonban döntetlen lett az eredmény, így egyszerre jutottak ki az ajtón.
-Mi lesz a következő órád?-kérdezte mosolyogva A.J.
-Ének.-mondtam, miután feltúrtam a táskám az órarendem után.
-Akkor mehetünk.-szólt mosolyogva és elkezdett összepakolni.
Nem reagáltam semmit sem az előbbi mondandójára, inkább szótlanul követtem a példáját.
-Hogy tetszik az iskola?-szegezte nekem a semmiből a kérdést, mikor kiléptünk az ebédlőből.
-Öhmm, nem rossz. Végső soron mindenbe bele kell szokni..De maga a suli és a környezete nagyon bejön.-na igen, se rács, se fal, se reflektor.-És neked?-kérdeztem vissza automatikusan, gondolkodás nélkül.
Aztán mikor gondolkodtam..:
I.D.I.Ó.T.A.
Hogy kérdezhettem ilyet, de most komolyan?!
Ez a negyedik éve itt...!
Egy született pancser vagy Elliot!
-Hmm. Hát, jó..tetszik.-nevetett fel, majd a helyzet komikusságát látva én is felnevettem.
-Akkor most neked is éneked van?-reménykedtem, hogy a válasz igen lesz.
-Igen.-ezaaaaz!.-Ráadásul, ha nem tudnád, engem neveztek ki a diák-mentorodnak.-mondta hatalmas mosollyal.
-Komolyan?!
-Bizony. Nekem kell majd bemutatnom neked a sulit, majd egy hét után felmérést kell készítenem, mennyire kedvelted meg ilyen rövid idő alatt az új helyet.-magyarázta türelmesen.
-És miért fontos a felmérés?
-Valamilyen szinten ezzel a suli információt gyűjt be. Ezáltal változtatnak azokon a dolgokon, amik nem jönnek be a diákoknak.
-Szerintem az egy hét az rövid idő.-mondtam.
-Én is veled értek egyet. De, mint az életben, itt sem mindent magunk döntünk el.-fejtette ki a véleményét.
Csendben emésztettem a hallottakat, egészen addig míg fel nem értünk az utolsó óránk helyszínéhez.:
Az ének előadó-teremhez.
-Akkor ez most azt jelenti,-torpantam meg az ajtó előtt.-hogy...
-Igen.-fejezte be A.J.-Egy ideig a nyakadon fogok lógni.
-Majd megpróbállak elviselni.-mondtam menően.
A.J. finoman felhúzta ívelt szemöldökét.
-Óó igen?!-először azt hittem megsértődött. Mellkasa előtt összefonta a karjait, és rám emelte barna szemeit.-Nekem nehezebb dolgom lesz veled, úgy érzem.-nevetett fel, majd hirtelen a vállamba öklözött.
-Hát ha tudtam volna, hogy ennyire kemény az öklöd, nem szívózók veled.-nevettem fel én is, majd magam előtt beengedve, belépett a terembe.
-Majd megtanulod a leckét.-szólt vissza a válla fölött és a helyére sétált, ami az imádott-hazudtam-Sebastian mellett volt.
A tanárunk már bent volt a teremben. A terem hátulja felé vettem az irányt, ahol láttam egy üres helyet, ám a tanár megállított ebben.
-Mr. Brain?
-Igen?-csak ne hívjon ki bemutatkozni, könyörgöm..
-Jöjjön ki kérem, és mutatkozzon be!-hogy a fene vinné el.
Egyszerűen képtelen voltam elindulni. A lábam semmilyen "parancsra" nem hallgatott. Nem bírtam magam rávenni arra, hogy megtegyek tíz lépést az emelvényig, ahol rengeteg hangszer volt. Persze a hangszerek nagy többsége tartókban volt, amelyek a színpad oldalára voltak betuszkolva, egyedül a dob volt a színpad középtájékán. Nem is ez a lényeg, hanem az, hogy megijedtem.
Nem is tudtam volna mit mondani.
Még percekig álltam földbe gyökerezett lábakkal, csendben.
-Mr. Brain?!-Mr. Turner hangja nem volt türelmesnek mondható.
-Megyek.-motyogtam, és megálltam az emelvény előtt. Egy szó nem hagyta el a számat.
Idegesen hordoztam végig a pillantásomat a csoporton  akik érdeklődve és talán türelmetlenül várták, hogy beszéljek.
Majd megláttam A.J.-t. Mosolyogva bólintott, a pillantásával pedig bátorítani próbált.
Nagy levegőt vettem és belekezdtem.
-Hát..Elliot Brain vagyok, Angliából.-itt valaki -mégpedig Sebastian- belepufogott a mondandómba.-Keith-ből jöttem.
Ezek után elhallgattam és a cipőmet bámultam.
-Még valami?-kérdezte Mr. Turner.
-Nincs.-vágtam rá.
A tanárunk gyanakvóan rám nézett. Nem azért, mert azt hitte hazudok, csupán látszott rajta, hogy innen csupán egy nagy-röptű bemutatkozás után távozhatok.
-Milyen típusú iskolában tanult, fiatalember?-kérdezte.
-Hát..öhm..izéé....
-Nem tudja milyen iskolában tanult?-kérdezte megdöbbenést színlelve a tanár, amire a többiek reakciója hangos nevetés volt.
-De.-válaszoltam.-Sima gimnáziumba jártam eddig.-jó terelés! Pacsi apunak!
-És milyenek voltak eddig a bizonyítványai? Miért hagyta ott az előző iskoláját?-és még több ehhez hasonló kérdés.
Komolyan....Amerikában ez a szokás?
Faggatózunk, faggatózunk?!
-Tanár úr. Nem tanulhatnánk végre valamit?-vágott közbe A.J., mielőtt Mr. Turner újabb kérdést tehetett volna fel.
-Normális vagy?-hallatszott több embertől is.
-Itt nem a hatékony interjúvolást kell megtanulnunk, hanem zenélni. Eddig nem csináltuk azt, szóval én nem bánnám ha elkezdenénk.-mondta kemény hangon A.J. a többiek felé fordulva, majd a tanárra emelte a tekintetét. Egy kicsit megrebegtette a szempilláit és mellé édesen mosolygott, így Mr. Turner ideges arca is kisimult.
-Túlzásba viszed néha az őszinteséget A.J..-mondta Mr. Turner mosolyogva.-Rendben Elliot ülj le valahová.-mondta kedvesen.
Ilyet is tud?
Na szóval elindultam hátrafelé. A legutolsó padban 2 lány ült, így az előttük lévő padba akartam ülni. Azonban a barna hajú lány, aki még véletlenül sem lehetett természetes barna; felkiáltott.
-Amy! Emeld fel a segged és ülj elém. Az a cuki fiú mellém fog ülni.-meglepődtem. Miért pont én?
Ez a lány egyáltalán nem az én világom. Bárcsak mással ülhetnék.
Ahogy körbenéztem az osztályon láttam, hogy mások is hasonlóan gondolkodnak. Sok sajnálkozó, meglepődő pillantást láttam. Azonban Sebastian-én lepődtem meg a legjobban.
Mérges volt.
-Neked annyi Öcsi!-hallottam baloldalamról egy ismerős hangot. TomTom volt az.
-Ennyire durva a csaj?-kérdeztem vissza olyan halkan, ahogy csak lehetett.
-Ki fog készíteni.-suttogta, majd színpadiasan elhúzta az ujját a torka ellőt, mellé pedig hatásosan grimaszolt.-Mr. Brain és Mr. Demetris! Van valami hozzáfűzni valójuk a felvilágosodás zenéjéhez?
-Nem.-feleltük egyszerre.
-Én is így gondoltam.
Az órát nagy szenvedések árán éltem túl. Mr.Turner folyamatosan szólított, még akkor is amikor azt mondtam, hogy nem tanultam éneket az előző sulimban. Az meg nem hiszem, hogy számít, hogy még a legelső szobatársam; Oliver-aki a telefont hagyta rám- délutáni gitárleckéket adott.
Természetesen ez a tanárt még véletlenül sem érdekelte, így folyamatosan kérdéseket zúdított rám, amire elsősorban A.J. vagy a többiek válaszoltak.
-Mikor lehet szakirányt váltani?-kérdeztem miután kiléptünk a teremből.
-Még el sem kezdődött igazán!-nyugtatott TomTom.-Lesz ez még így se!
-Kösz haver, komolyan megnyugodtam.
-Császtok.-kiáltotta Dan ahogy felénk futott.
-Te meg hol a fenében voltál?-kiabálta A.J. és megütötte Dant.
-Nem vagy te egy kicsit erőszakos?-kérdezett vissza Dan, és az ütés helyét dörzsölgette.
-Talán. De milyen dolog az, hogy nem jársz be az iskolába? Megint fel fognak függeszteni!-kiabált A.J.
-A.J. nyugodj már meg.-csitította TomTom.
-Nem vagy az anyám!-kiabálta Dan, mintha meg sem hallotta volna Tom nyugtató szavait.
-Hál'istennek! Már biztos meghaltam volna az idegtől.-kiáltott vissza A.J., majd nagyot sóhajtva elfordult tőlünk és elment.
-A.J.!!-kiáltottam utána.
Már majdnem utána indultam, azonban TomTom megállított.
-Hagyd. Majd a maga módján előbb-utóbb megnyugszik. Te meg!-itt Dan felé fordult..-Te is tudod, hogy már nincsen több húzásod. Mi a fenének generálsz problémákat? Gondolok itt a sulira, otthon meg itt a barátoknál. Miért teszel fel mindent egy lapra?-kiabálta Tom is.
Eléggé meglepődtem.
Egyáltalán nem zavartatták magukat  hogy a suli parkolójának a közepén állunk és, hogy bárki hallhatja a gondokat. Angliában ez nem így megy. Ott nem is veszekednek.
Hisz mindenki tudja milyen az angol temperamentum.
Valahol a béka segge alatt leledzik.
-Te is tudod, hogy kirúghatnak innen a picsába. Mit fogsz akkor csinálni?-kérdezte a végén már suttogva Tom.
-Tudom..-sóhajtotta Dan.-Ciarának ne mondjátok el, jó?
-Mit nem kell elmondani?-kérdezte vidáman.
-Semmit.-feleltük egyszerre.
Ciara gyanakvóan nézett, majd vállat vonva elindult dolgozni, Dan pedig elkísérte Őt.
-Ez most mi volt?-kérdeztem Tom-ot.
-Egy nagyon hosszú történet, de mivel megkérdezted elmondom. Szóval, Dan árvaházban élt körülbelül 6 éve fogadta örökbe egy pár. Még az intézetben csináltatta a tetkókat..de ez most lényegtelen. És az a gond, hogy ismét felvette a kapcsolatot a régi haverjaival.
-És ez miért baj?-kérdeztem értetlenül.
-Ne szólj már közbe! Hát azért, mert így egyrészt hátat fordít nekünk, és ugyanolyan züllött lesz, mint ahogyan kihozták onnan. Mi pedig ezt nem engedhetjük meg.
-Ez szörnyű.-nálunk is voltak ehhez hasonló ügyek. Főleg úgy, hogy a barátoddal történik mindez. Szörnyű látni, ahogy fogy és züllik lefelé. Téged is felemészt, de a legrosszabb, hogy egészen addig te magad is tehetetlen vagy, míg az illető be nem látja, hogy neked van igazad.-Ha kell, bármiben segítek.
-Ahogy látom Te is átélted ezt párszor.
-Volt alkalom rá.-mondtam szomorúan.-Értem, hogy A.J. miért akadt ki ennyire.
-Ne is mondd. A saját bátyján tapasztalta mindezt. Sokkal jobban a szívére veszi, mint bárki más.
-Ha már a komolyan vételről van szó. Mi volt ez az ebédlős sztori?-váltottam témát.
-Haaaajj, reméltem, hogy nem hozod szóba. Először, én vagyok a Chase gimi ügyeletes kerítője. Tehát először is csorbát ejtettél a munkámon. Másrészt meg..
-Egyszerűen túlreagáltad a helyzetet.-fejeztem be helyette a mondatot.
-Mondhatjuk ezt is.-majd mindketten felnevettünk.- Oké Elliot, nekem mennem kell. Majd holnap ütközünk rendben?
-Várj. Te nem Woodridge-ben élsz?
-Nem. Igazi chicagói vagyok, nem látod?-kérdezte nevetve, majd intett és el is ment.
Ezzel pedig egyedül maradtam Chicago-ban.
Teljesen egyedül.

6. Fejezet

Hát sziasztok.
Itt lenne a hatodik rész. A késést illetően csak annyit, hogy nagyon-nagyon és még 1000x nagyon sajnálom. A pofámról füstöl, sül és szakad a bőr, komolyan. Akkor itt van a hatodik, remélem úgy gondoljátok majd, hogy megérte várni.:)
Jó olvasást, iratkozzatok, pipáljatok és kommenteljetek, ha még nem tettétek meg ;)
Békeeee 

XXXXX

A.J.
Csak rá tudtam gondolni.
Merre lehet most? Egész délelőtt nem láttam, és semmit sem hallottam róla.
Nyugi Elliot..majd jön.
A napot, amely nem volt annyira fantasztikus, mint reméltem, Ciara-val és Dannel töltöttem. Fizika után, mihelyst megtudtam, hogy szerintük az ebéd a nap fénypontja az ebédlőbe mentünk. Mellettünk a diákok rohantak, mi pedig lazán sétáltunk.
-Nekünk nem kellene sietni?-kérdeztem összezavarodva. Én megértettem a többieket is. Hiszen 800-an plusz mínusz 50-en jártak még ide.
-Nyugi haver.-csitított Dan.-Nekünk mindig van helyünk.
-Aha..oké.-motyogtam válaszként.
Az ebédlőbe érve nagy zsivaj és tolongás fogadott. A diákok egymást lökdösve próbáltak helyet találni maguknak és barátaiknak, ami többé-kevésbé még sikerült is. Danéket egyáltalán nem érdekelte ez a fennforgás, ügyet sem vetve, mereven törtek át a tömegen egészen egy padlótól plafonig tartó ablakig, amely előtt egy körasztal állt székekkel.
-És az ebéd?-kérdeztem.
-Hagyd a fenébe. Szar az egész.
-Oké én ezt nem vágom.-mondtam komolyan.
-Hétfő van.-válaszolt Ciara.
Komolyan mintha nekem ebből értenem kellene bármit is.
-Ééss?-kérdeztem vissza.
-Így is, úgy is szar a kaja. Fölösleges sorban állnod, hacsak nem csíped a moslékot.-egészítette ki Ciara mondandóját Dan.
Most, hogy mondjam azt, hogy moslékon nőttem fel?!
Elnézve néhány embert, aki vitte tálcán az ebédet, kénytelen vagyok azt mondani, hogy a javítóintézetben is ehhez hasonlót dobtak elénk.
De végül is nem mondhatom azt, hogy egy gazdag gyerekeknek fenntartott javítóban nőttem fel.
Az úgy túl érdekes lenne. Az érdekes pedig alatt azt értem, hogy szörnyű.
-Amúgy is nálunk más szokások vannak.-szúrta közbe Ciara.
-Milyen szokások?-kérdeztem vissza.
-Hát még jön két barátunk. És általában úgy szoktuk, hogy összedobjuk a kajánkat és elosztjuk vagy versengünk érte.-magyarázta.
-Értem.-motyogtam.
Bakker Elliot...még a végén azt hiszik csak ezt az egy szót tudod angolul....
-Ciara...ne támadd már le egyből. Látszik rajta, hogy el van veszve.-szólt rá Dan.
Ennyire feltűnő lenne?!
-Mi lenne ha nem szólnál bele mindenbe?-vágott vissza, valamivel idegesebben Ciara.
-Mi lenne ha nem okoskodnál annyit?
-Mi lenne ha lapoznánk?-kérdeztem csitítóan. Ezek ketten képesek lettek volna egymás torkának esni.
A srácok fújtak, sóhajtottak egy nagyot és  lehuppantak a székekre. De persze előtte kinyírták egymást a puszta tekintetükkel.
Öt perc néma csend, melynek során Dan és Ciara egymást méregették. Én pedig úgy ültem, mint egy párduc aki ugrásra kész, vártam, hogy mikor is kell közéjük vetnem magam.
-Ennyi volt?-kérdeztem miután Cia egy hangos "Cööhh" után szem forgatva elfordult Dantől.
-Soha többé nem beszélek vele.-jelentette ki Ciara.
-Mindig ezt mondod Cica.-felelte mosolyogva Dan. Miután Cia figyelemre sem méltatta, felém fordult.
-Nem vagy te egy kicsit befeszülve?-kérdezte.
Még mindig úgy ültem ott, mint aki karót nyelt.
-Azt hittem egymásnak estek.-Sosem lehet elég óvatos az ember. A javítóban is rengeteg ehhez hasonló este történt. Két fiú akik eddig a legjobb haverok voltak, egy zabszeleten vesztek össze, majd egymásnak estek. törtek és zúztak....leginkább egymást, de akkor is történt káreset. Persze, hogy akkor szerény személyen volt az ügyeletes, aki a rendért és a biztonságért felelt.....vagyis kellett volna. Hiába próbáltam a 2 évvel idősebb és sacc a 20 kg-mal nehezebb srácok közé bevetni magam, olyan taslit kaptam, hogy egy szék támlája adta a másikat! A balhét én vittem el, az már addigra mit sem számított, hogy a srácok úgy mentek el, mintha mi sem történt volna.-Sosem lehet tudni!-mondtam röviden.-És mikor jönnek a barátaitok?
-Nem tudjuk.-felelték egyszerre, majd mindketten elhallgattak.
-A barátnőm....-kezdte el Cia.
-Vagyis a barátnőnk.-javította ki Dan.
-.....még suliban sem volt délelőtt. Pedig minden óránk közös!-fejezte be Ciara ügyet sem vetve Dan kommentárjára.
Akár csak A.J...
-És melyik művészeti ágat jelölted meg?-váltott témát Dan.
-Az éneket.-feleltem.
-Óóó, az király.-lelkesedett.-Énekelsz? Vagy hangszeren játszol?
-Hát igazából....
-Szasztok!-kiáltotta valaki.
Fogalmam nem volt ki az, így nem is törődtem vele sokat, inkább próbáltam volna tovább fojtatni, amit elkezdtem, de egy dallamos hang megakadályozott mindebben.
-Sziasztok!
Igen.Ő.Volt.Az.
Felnéztem Rá, és csak bámultam Őt tovább, szótlanul.
Egy szót sem szóltunk egymáshoz, mégis 100 meg 100 kódolt üzenetet váltottunk, pusztán úgy, hogy néztük egymást.
Remélem egyáltalán nem dekódoltam helytelenül...
A.J. egy félénk mosolyt villantott rám, majd a Ciarának nevezett "ölelő-hullám" végleg levette a lábáról.
-Hol a fenében voltál?-kiabálta C., aki éppen A.J.-t ölelgette.
-Volt egy kis dolgom, amit el kellett intéznem.-válaszolt, közben pedig folyamatosan fejtette le magáról barátnője karjait.
-Mi lehet annál fontosabb, hogy suliba gyere?-kiáltotta C.
Ciarát néztük hitetlenkedő pillantással. Nem csak mi, akik az asztalnál voltak, hanem úgy össz mindenki az ebédlőben.
-Bármi!-felelte A.J. nevetve.
Ciara is vele nevetett miután rájött mekkora baromságot is kérdezett.
-Ez a helyes válasz.-szólt közbe Dan kuncogva, és leöklözött A.J.-vel.
-Na mi a pálya?-kérdezte lazán A.J. miután leült az egyetlen üres helyre, ami a mellettem lévő volt.
-Semmi. Mrs.Cook egy bányarém.-panaszkodott Ciara. Mrs.Cook, pedig a fizika tanárunk volt.
-Nekem ne mondd, nekem is ez vele a negyedik évem.-mondta A.J.
-És egy új taggal bővült a csapatunk.-szólt közbe Dan.
Csapatunk....
Tudjátok milyen jó ezt a szót hallani egy napi ismeretség után? Ráadásul úgy, hogy az illető még komolyan is gondolja?
Valami felemelő érzés.
Egy érzés, hogy tudod, hogy tartozol valahová.
Egy érzés, amely eltörli a magány jelenlétét a szívedből.
-Ő pedig nem más, mint.....-itt Dan misztikusra vette a formát, kezét pedig úgy forgatta az arca és a feje körül, mintha valami varázslatot mondana.
-Tádádádádááááááá....Elliot!-itt pedig szélesen vigyorogva rám mutatott.
-Császtok!-szóltam vigyorogva én is, mellé pedig intettem.
-Hello TomTom vagyok!-vetődött felém a srác, aki, mint kiderült az előbb köszönt.
-Szia, Elliot.
-Ő pedig A.J.-mondta TomTom és futólag az említett személy felé bökött az állával, azonban a kezemet még mindig szorosan tartotta.
-Szia Elliot.-mosolygott A.J.-TomTom!-szólt erélyesebben, immár a barátjára, aki vette a lapot és elengedett.
-Na ehetünk végre?-kérdezte Dan.
-Nanááá.-kiáltott A.J. és a táskája után nyúlt.
-Kinek mije van?-kérdezte Ciara.
-Egy szendó..meg egy Coca.-mondta a táskájából kipakolva A.J.
-Szintúgy.-csatlakozott Dan.
-Saláta és lúgos víz.-mondta Ciara.
A srácokkal elképedve néztünk rá.
-Abból én nem eszek.-jelentette ki A.J. és felém fordult.-Neked mid van?-kérdezte széles mosollyal, amitől én, mint egy zöldfülű kisfiú somolyogtam.
-Öhm...-és belenéztem a táskámba. Állítólag Emily rakott egy kis harapnivalót ...-Szóval van két szendvicsem, Fanta és....egy doboz-mondtam kinézve a táskámból. Az említett dolgokat pedig sorban kipakoltam az asztalra.
-Egy doboz?-kérdezte A.J. és közelebb csúszott hozzám.-Mi van benne?
Kinyitottam a dobozt, amibe egyszerre néztünk bele. A reakcióink teljesen ellentétesek voltak.
-Ezaz!!
-Fúúj.-mondtam én.
-Mi az?-kérdezték a srácok egyszerre.
-Marcipános muffin.-mondta A.J., aki ha nem ült volna, valószínűleg ugrált volna örömében.
-Azért el ne menj!-szólt nevetve Dan.
-Seggfej!
-Neked mid van TomTom?-kérdeztem.
-Semmim.-felelte, szerintem igen gyorsan.
-Hazug.-szólt közbe A.J.
-Biztos, hogy van valamid.-mondtam.
-Persze.-helyeselt A.J.-Bármi jobb a salátánál, amiben kelbimbó van.
-Így van.-mondta Ciara..aztán.-Héééé!!
-Ti túlságosan is egy hullámhosszon vagytok.-mondta komolyan TomTom, és felénk tartott ujja cikázott közöttünk.
A.J.-vel cinkosan összenéztünk, majd hangosan felnevettünk.
-És ez jó vagy rossz?-kérdeztem még mindig kuncogva.
-Az én jelen esetemben ez SZÖRNYŰ!-válaszolt Tom, majd Ő is felnevetett.
-Felajánlom a muffint...az összeset...bárkinek.-mondtam és az asztal közepére helyeztem a dobozt.
-Üdv nálunk!-mondta TomTom és hozzám vágott egy 3Bit-et.
Egyet azért én is elraktam, mivel marcipán-mint kiderült-csak a tetején volt. Ennek következtében fájdalmas búcsút kellett vennem a csokitól, és vissza kellett adnom Tomnak.
-Te ez valami isteni!-kiáltott fel Ciara miután hosszas kérlelés után (sacc 5 perc) feladta a fogyókúráját, és velünk tartott a kajálásban.-A nénikédtől mindenképpen kérd el a receptet!
-Te sem szereted a marcipánt?-kérdeztem A.J.-től aki a doboz tetejére gyűjtögette a marcipán darabokat.
-Dee! Csak a legjobbat hagyom a végére.-mondta nevetve.
-Csak nem rólam beszéltél?-kérdezte egy srác, aki befogta A.J. szemét.
-Ki az?-kérdezte zavartan.
-Egy valóra vált álom!-válaszolt a srác mézes-mázosan.
Ez meleg öcsém vagy rohadtul el van szállva...
Esetleg mindkettő.
Komolyan, nem tudok efelől dönteni.
Most eldöntöttem, hogy utálni fogom a fazont.
-Vagy inkább egy rémálom.-súgta felém TomTom. Egyet kellett vele értenem.
-Ohh...Így sem tudom.-felelte nevetve A.J.
-Naaaaa.-mondta bedurcizott hangon a srác.
-Ööhm...Sebastian?-kérdezte.
-Na ugye, hogy nem volt nehéz!-mondta a srác, és megölelte.
Száradna le a karod...
Ahogy végig hordoztam a srácokon a pillantásomat, az ő arcukról is ugyanezek vagy hasonló érzelmeket lehetett leolvasni. 
-Niiii már! Marcipán!-mondta a srác és befalta az egészet, amit A.J. eddig összegyűjtött.
-Ooo-óóóóó-mondta Dan és Cia egyszerre.
-Itt mindennek vége.-csatlakozott TomTom.
A.J. meg sem tudott szólalni, csupán tágra nyílt szemekkel nézte a marcipánok azelőtti helyét.
-Ez nagyon finom volt.-csettintett elismerően Sebastian.
-Gondolom..-mondta A.J.
-És mi a pálya?-kérdezte Sebastian.
-Áááhh semmi, tudod csak kajáltunk, és még szeretnénk folytatni úgy, hogy nincs fent a koszos segged az asztalon.-válaszolt Ciara.
-Csak lassan a testtel.-nyugtatta Ciarát.
-Szerintem lapozzunk!-mondta TomTom.-Ismered Elliotot?
-De szarul terelsz, ember!-súgtam neki, míg háttal álltam Sebastiannak.
Ő magyarázatképpen csak vállat vont.
-Szia Elliot vagyok.-mutatkoztam be.
-Hmmm...Angol vagy.-köszönöm akcentus.-NEM csípem az angolokat.-a hangsúly a "nem"-en volt.
A felé nyújtott kezemet leengedtem az oldalam mellé. A kezem már ökölben volt, de ekkor Dan lépett mellém, és nyugtatólag a vállamra tette a kezét.
-Oké azt hiszem elég volt.-állt fel A.J. és Ciara is csatlakozott hozzá.
-Tessék?
-Azt mondtam, hogy elég volt. Ha nem tudod Őt elfogadni, aki velünk jóban van és hozzánk tartozik, akkor semmi keresnivalód nincs ennél az asztalnál.-felelte A.J.
-Nem kell mondanod semmit, csak húzz el innen.-mondta Dan.
-Ennyi haver, és Wendy-klónra egyáltalán nincs szükség ennél a társaságnál.-szólt közbe Tom is.
A srác csak hápogni tudott.
-Inkább most menj el. És gondolj ki valami ideillő választ.-kacsintott Ciara. Majd nevetve figyeltük, ahogy Sebastian elhúzza a csíkot.
-Köszönöm.-mondtam amikor ismét leültünk.
-Nincs mit.-mondták a srácok.
-Mi a baj?-kérdezte TomTom és aggódó pillantást vetett A.J.-re.
-Megette a marcipánt!
-Tessék, itt az enyém.-mondtam és elé toltam a szalvétát amire leszedegettem a cukros masszát.
-Tényleg?-kérdezte csillogó tekintettel.
-Persze. Én nem vagyok oda érte.-válaszoltam mosolyogva.
-Ihjaaaaaaaj.-ennyi volt TomTom reakciója.
-Mi az?-kérdeztük egyszerre A.J.-vel.
-Ez a gesztus, valami csodálatos kezdete.