4. Fejezet

Egy Adonisz állt az ajtóban. Komolyan. Ezt minden túlzás nélkül állíthatom. Annyi könyvet olvastam már a tökéletes pasiról, erre tessék itt áll az ajtóban.
Egy kérdés azonban még van.
Én jó ajtóban állok?
Egy ideig tátogtam, mint egy partra vetett hal, majd elszakítottam a pillantásom a srácól,és gyorsan megnéztem a házszámot.
16.
Stimmel. Az utca névvel sem volt semmi gond.
Akkor mi a szar folyik itt, ember?!
Ki ez a rejtélyes idegen?
-Hát te ki vagy?-kérdeztem nyíltan.
-Elliot vagyok.-mondta egyszerűen.
-Hát ez nem sokat, mond. De azért, hali.-mondtam vigyorogva és a kezet nyújtottam.
-Szia.-motyogta. Láthatóan eléggé zavarban volt.
Mosolyogva végig hordoztam rajta a pillantásomat, és valószínűleg Ő is ugyanúgy tett. Percekig álltunk az ajtóban szótlanul, ami kezdett eléggé kínossá válni.
-És..megkérdezhetem....hogy mit is keresel itt?-motyogta.
Elkerekedett szemmel bámultam vissza rám, majd felnevettem.
-Hát, tudod..én vagyok....-kezdtem el.
-A.J.!!!!!!!!!!!!-visította Leah, és az idegen mellett elrohanva, a karjaimba vetette magát.
-A.J.????-nyögte hitetlenül a srác.
-Igen.-válaszoltam mosolyogva , és ránéztem.-Én vagyok A.J.
-Azta.-nyögte meglepetten.
-Nem rám számítottál, ugye?-kérdeztem nevetve. Leaht követve pedig elsiklottam mellette.
Milyen férfias illata volt. Még lehet, hogy mégis Ciara-nak lesz igaza....
-Hát nem, tényleg nem.-mondta, és ő is hallatott egy apró kacajt.
-Hát akkor kit vártál? Egy bomba nőt?-kérdeztem évődve. A szavak azonban a torkomon akadtak. A házban egy bomba robbant, amit történetesen Leah-Bumm-nak hívtak. 
-Teljesen elvörösödött a fejed.-szólt Leah. Valószínűleg az idegtől.-Hozok neked valamit inni.-ezzel berohant a konyhába. Kis híján elcsúszott a kiborított tejen. Lesz itt mit feltakarítani.
Elvettem Leahtól a pohár narancslét.
-Nos, kit is vártál akkor?-tettem fel a kérdést ismét. Belekortyoltam az innivalóba.
-Igazából..egy fiút vártam.-mondta zsebre dugott kézzel fejét lehajtva. Én persze az előbbi mondatától telibe leköptem az előttem álló kis asztalon heverő dolgokat.
Nem hiszem el!! Egy pasit várt!
Minden jó pasi buzi....Bassza meg!!
-Jól vagy?-kérdezte rémültem, mivel az előbbi szavaitól még mindig fuldokoltam.
-Nem, nem vagyok jól.-mondtam egy kissé mérsékelt hangerőn.-Leah! Menj fel a szobádba.
Leah szó nélkül engedelmeskedett. Mikor már az utolsó lépcsőfokra is felért, Elliot felé fordultam.
-Mi a baj?-kérdezte.
-Az a bajom, hogy te egy pasit vártál...-azonban közbevágott.
-Meg vagy sértődve?
-Te azt feltételezed, hogy meg vagyok sértődve? Fel vagyok háborodva!-kiáltottam.
Értetlen pillantással nézett rám.
-Egy kilenc éves kislány van a házban, te meg simán idehívsz egy pasit? Hát honnan jöttél te?-rivalltam rá.
-Honnan tudtad, hogy nem idevalósi vagyok?-kérdezte.
Ennek meg mi köze van a fent forgó helyzethez, könyörgöm?!
-Az akcentusodból....De ne tereld itt a témát!-mondtam és meglegyintettem a vállát.-Figyelj nem vagyok rasszista és én tiszteletben tartom más.... vonzódási...meg izé..intimitási területét, vágod. Teljesen oké, hogy buzi vagy, de...
-MI?! Nem vagyok buzi.-vágott közbe.
-Jajj dehogy nem vagy az!-válaszoltam.
-Te akarod nekem megmondani, hogy meleg vagyok-e vagy sem?
-Hát egy pasit vártál! Talán piros-pacsizni akartál vele?-vágtam vissza.
-Én a bébiszittert vártam.
-Én vagyok a bébiszitter!-kiáltottam.
-Tudom!-kiáltott fel Ő is.-De az A.J. az fiú név.-érvelt a heterosága mellett.
-Én kérek elnézést, hogy a monogramomat használom!..Várj..te engem vártál?-kérdeztem vissza meglepetten.
-Igen.-mondta egyszerűen.-Csak tudod, ahonnan én jöttem az A.J. az egy fiú név. Ezért fel voltam készülve, hogy egy kigyúrt állattal találom szembe magam.-tartott ki a saját igaza mellett Elliot.
-Hogy ez mekkora ciki.-kiáltottam fel. Úristen telibe lebuziztam egy srácot, aki valami elképesztően néz ki...arról ne is beszéljünk, hogy mindent leköptem miatta narancslével.-Izé..bocs ne haragudj. Csak annyira félreérhető volt, hogy te vársz egy pasit...És tudod, mindig azt mondják, hogy a jó pasik buzik, meg minden és...-és én minek mondom ki ezeket HANGOSAN?!
-Szóval jó pasinak tartasz?-kérdezte incselkedve.
-Fantasztikus, hogy te csak ezt fogtad fel a bocsánatkérésemből!-és ezzel egyidejűleg beleöklöztem a vállába.
-Mindig a lényeget ragadom meg.-mondta komolyan, ám a szeme a nevetéstől csillogott.
-Haha.-mondtam szarkasztikusan.-És miért nem azelőtt ragadtad meg a lényeget, mielőtt totálisan leégettem magam?-kérdeztem mérgesen.
-Fáradt vagyok!-védekezett Elliot felemelt kézzel.
-Ezért?-kérdeztem hitetlenkedve.-Tudod mit? Felejtsük el.-jelentettem ki komolyan.
-Felejtsük el?-ismételte el lassan.
-Igeeeen.-válaszoltam nyújtottan.-Nem szeretném, hogy úgy emlékezz rám, mint a "csaj, aki azt hitte homár vagyok".-magyaráztam, közben próbáltam az Ő hangját utánozni, ami nem igazán jött össze, ám egy hangos nevetést, azért kiváltott belőle.
-Rendben van. Dee, ha felajánlják  hogy nyerhetek a világ legcikibb és legviccesebb sztorijával egy millió dollárt...elmondom.
-De akkor osztozunk!-vágtam a szavába.
-Ööhmm...oké.
A nappali ezután a mi hangos nevetésünktől zengett
-Akkor, mindent előröl kezdünk?-kérdezte, miután valamivel lecsendesedtünk.
-Még jó, hogy nagyon az elején vagyunk.
-De ez a helyzet mindent megalapozott.
-Bizony.-motyogtam.-Akkor..előröl?
-Igen..mindent..előröl.-és valamiért úgy látszott rajta, bár lehet, hogy túl sok könyvet olvastam, ami tinédzser problémákat dolgozott fel, mintha nem csak az ismeretségünket kezdené előröl, hanem valami nagyobb dolgot, mondjuk, mint például.....az életét.
-Akkor....Szia, A.J. vagyok.-és a kezemet nyújtottam felé.
-Hello, Elliot Brain.-egy dögös pasi...persze, ezt már csak én tettem hozzá....gondolatban.
Még percekig tartottuk egymás kezét szótlanul. Bár be kell valljam, én az Övét egy cseppet sem akartam elengedni...de minden jónak vége szakad egyszer.
-Akkor én szólak Leahnak, hogy jöhet takarítani.-mondtam sután az előbbi néma jelenetünk miatt, majd elindultam az emeletre.
A következő másfél óra takarítással ment el. Leah úgy ahogy besegített, bár a végén megkegyelmeztünk rajta és felküldtük a szobájába. Így végül a konyha takarítása Elliotra és rám maradt. A felállás annyi volt, hogy én mosogattam, Ő törölgetett és pakolt.
-És...te merre laksz?-ilyen általános, semmit mondó kérdésekkel próbáltuk megtörni a köztünk húzódó csendet.
-Hát 6 utcával, arra.-és a konyha ablaki irányba mutattam.
-Keletre?-kérdezte mosolyogva.
-Ja, keletre.
Ismét kínos csend.
-És te honnan jöttél?-ez az információ eléggé érdekelt.
-Angliából.-felelte egyszerűen. Szemlátomást inkább elkerülte volna ezt a témát.
Csak, hogy én nem az a fajta vagyok, aki ennyivel elintézi a dolgot.
-Azon belül?
Mielőtt válaszolt volna még eltörölgetett vagy 10 tányért.
-Keith-ből.
-Az merre van?-komolyan még sosem hallottam róla.
-Hát tudod ott....fent...arra.-mutatott a konyhaszekrény irányába.
-Északra?-segítettem ki.
-Ja..északra.-majd miután a pillantásunk találkozott elnevettük magunkat.
-És, hogy-hogy ilyen jól értesz a gyerekekhez?-kérdezte.
-Tudod van egy öcsém...meg egy bátyám. Nem könnyű elviselni őket.-mondtam nevetve, pedig egyszerűen imádtam őket. De valahol a világban kialakult egy elvárás, hogy a testvéri szeretetet nem mutatja ki az ember, csupán akkor ha szükséges. Mondjuk ha valaki beszól nekik, és akkora te mint valami hős amazon sietsz a megmentésükre  azzal az érvvel, hogy senki nem szólhat be a tesóimnak, csak én.
De most eléggé elkanyarodtunk.
-És neked van tesód?
-Nem, nincs.-válaszolta egyszerűen.-Mennyi idős vagy?-ekkora már a pultnál ültünk és az üdítőnket kortyolgattuk.
-17. Te?
-17.-válaszolta mosolyogva.
Mit mosolyog?
Amúgy meg tiszta cuki a mosolya.
Megint eltértünk a tárgytól.
-Többnek nézel ki.-mondtam neki őszintén. A kócos haj, ami amúgy jó lett volna, ha nem párosul karikás szemekkel.
-Ezt most bóknak vegyem?-kérdezte zavartan.
-Nem. Színtiszta helyzetjelentésnek. Meg vagy zuhanva.-mondtam halkan a végét. Sok ember nem igazán bírja és szereti, ha valaki a szemükbe mondja a frankót. Mert tudjátok,utána következik az a megsértődtem rád felállás.
-Kemény időszakon vagyok túl.-mondta egyszerűen. És én elhittem neki. Fogalmam sincs ki Ő, honnan jött és legfőképp azt nem, miért. Nem, valahogy éreztem, hogy kemény időszakon van túl, és, hogy ezt nem biztos, hogy hánytorgatni kellene.
-Majd túlesel rajta.-biztattam.-Addig is jegeljük a témát -javasoltam, amire csak egy hálás tekintet volt a válasz.
-De mivel 17 vagy, még nem végeztél. Hacsak nem vagy valami csodabogár.-igen, a jól bevált tereléssel próbáltam hanyagolni a "hogy is kerültél ide?" dolgot.
-Igazság szerint, most kellene választanom egy sulit...De nem tudok dönteni.-mondta.-Te melyikbe jársz?
-A Chase-be.-feleltem.
-Ott van ilyen művészeti dolog nem?
-De. Azonban nem kell semmi nagyszabású művészeti oktatásra gondolni. Van a tánc, a zene és a képzőművészet. Ebből kell választanod egyet, és abból heti 5 foglalkozásod lesz.-magyaráztam neki.
-És mi van akkor, ha egy illető mindegyikben gagyi?
-Most magadra célzol?-kérdeztem tőle évődve. Ez egy nyílt flört volt? Nem tesz jót nekem a Coca-Cola.
-Haha.-csupán ennyi volt a reakciója.
-A táncba bele lehet jönni, csak meg kell tanulnia az embernek a koreográfiát. Bár ha engem kérdezel, senki nem olyan hülye, hogy táncra jelentkezik, amikor tudja magáról, hogy nem tud. A művészeti részlegen meg egyszerűen akkor bead az illető pár pocsék rajzot. A zenés oktatáson pedig ha se énekelni, se hangszeren játszani nem tud, akkor esszéket ír, hogy mit is látott.
-Ez kemény. Te melyikre jársz?
-A zenére.
-Hohóhóóó, vagyis az új Hannah Montana ül velem szemben?-kérdezte nevetve.
-Neeeeem!-kiáltottam fel.-Már maga gondolat is sértő!
-Igaz. A szőke nem állna jól neked.... számodra ez a tökéletes hajszín.-mondta és a pillantása magával ragadta az enyémet.
Nyílt flört, ezúttal tőle.
Imádlak Coca-Cola.
-És mi az igazi neved? Mondtad, hogy csak monogramodat használod.
-Alice Jessica. De nekem, az A.J jobban bejön.-válaszoltam.
Este kilencig beszéltünk.....mindenről.
Vagyis leginkább rólam, mivel Ő inkább az a zárkózott típus, és valamiért úgy tűnik, hogy van valami titka, és még nem áll készen rá, hogy elmondja mi is az.
Hoppá, ez olyan Bella Swan-os volt, mikor helyzetjelentéseket adott Edwardról.....
Ezután pedig Emily és Sam is hazaért.
-Sziasztok!-köszöntöttek minket, mihelyst beléptek a nappaliba.
-Csókolom.-köszöntem.
-A.J., megbeszéltük.-mondta megrovóan Sam.
-Tudom..Szia Sam.-mondtam nevetve.
-Akkor beszélhetnénk?-fordult felém Emily.
-Persze.-és a gyomrom görcsbe rándult.
-Nos az a helyzet..-kezdte, mikor kiértünk a teraszra.- hogy Elliot még új.
-Igen...
-Arra szeretnélek kérni, hogy segíts neki beilleszkedni.
-De, még nem is biztos, hogy abba a suliba fog járni, ahová én.-vágtam közbe.
-Tudom, de ez most nem is arról szól. Hanem....nagyon sokáig...izé..el volt zárva.
-Börtönben volt?-kérdeztem meglepetten.
-Jaaj, nem dehogy! Ne is gondolj ilyesmire. Egyszerűen...állandóan ugyanazokkal az emberekkel volt körülvéve, és nem tudott ismerkedni, nem voltak új élményei....
-Vagyis, minta börtönben lett volna..-szóltam ismét közbe.
-A.J.! Nem. A krimi az agyadra ment, figyelj. Egyszerűen segíts neki....légy a barátja, pátyolgasd. Nagyon féltem, hogy baja esik. Hisz Anglia annyira más, mint Amerika. Főleg, mint Chicago. Megígéred, hogy megpróbálod egy kicsit...hmm..amerikaibbá tenni? Tudnál rá figyelni?
-Igen, persze. Segítek neki.-komolyan át sem gondoltam az egészet, csak fejest ugrottam. Nem gondoltam át mibe fog ez nekem kerülni, hogy hogyan fogom mindezt összeegyeztetni a saját, bár eléggé unalmas életemmel.
És Emilynek igaza van, lehetünk akár barátok is. Esetleg...
Jó A.J.! Most állj le!
-Köszönök mindent.-mondta hálásan Em.
-Ugyan semmiség, egyáltalán nem fáradság.-feleltem mosolyogva.
Visszamentünk a házba, majd elköszöntem mindenkitől.
Elliot pedig kikísért.
-Akkor szia.-mondtam neki.
-Szia.-felelte az ajtóból.
-Akkor...ha úgy van majd összefutunk.-jobbnak láttam nem közölni vele, hogy a nagynénje gyakorlatilag most kért meg rá, hogy akaszkodjak rá, és, mint Calambo kövessem minden lépését.
Nem, ez tökre agyrém lett volna, ha elmondom neki.
-Igen, persze. Szerintem sokat fogunk mi még találkozni.-felelte szélesen mosolyogva.
Erre nem igazán tudtam, mint mondani, úgyhogy csak mosolyogva bólintottam, integettem neki, és hazafelé vettem az irányt.


Köszönöm emberek az érdeklődést, és a kedves szavakat, miegymást! :D
Köszönöm a kommenteket, a feliratkozókat. De, annak is örülnék, ha új emberektől kapnék visszajelzést, bár nem várok csodára.:D
És mindképpen meg szeretném köszönni Vikinek. Az ő kommentjei vesznek rá, hogy folyamatosan írjam a történetet. :) ♥
Köszönöm az eddigi 390 megtekintést, remélem ez nőni fog. :D Akkor ennyi. és továbbra is maradjatok Elliot és A.J. történeténél! ;)
xoxo

3. Fejezet

-Khm...iskola...a jövő héttől?-ennél borzalmasabb már nem is lehetne.
-Igen.-mondta Emily.
-Ezt nem mondod komolyan.-kínomban pedig egy zavart nevetést hallattam.
-De, komolyan.-válaszolt Sam.
-De...
-Nincs semmi de.-szólt közbe Em.-Sokáig gondolkodtunk ezen, és úgy döntöttünk, hogy mindenképpen be kell fejezni a tanulmányaidat!
-Ugyan már..-kezdtem, majd elhallgattam. Semmi értelme nem volt a veszekedésnek. Ők döntöttek, és végül is igazuk volt. Nem hiszem, hogy a szökési akcióm után apám egy fityinggel is támogatna az elkövetkező..hmm..lássuk csak...100 évben. Az a pénz, ami a bankszámlámon hevert, meg nem tart ki a végtelenségig. Valamit nekem is kezdenem kell az életemmel..a suli meg azért csak ad egy löketet, és nem annyira borzasztó.
Kivéve a sok megalázást, hazugságot, a gyíkarcokat, a suli nagymenőit, a beavatást és a kötelező programokat.
Vagyis a suli elég nagy része egy hatalmas szívás.
-Jó rendben.-mondtam egyszerűen.
-Nem jóváhagyást vártunk.-mondta Em.-Egyszerűen közöltük a tényeket.
Jah, hogy itt diktatúra van...
-Aha.
-Már össze is írtunk néhány iskolát, ami az előző eredményeidet nézve, megfelelőek számodra. Itt van a woodridge-i gimi...-kezdte Sam.
-De ide már csak a gettósok járnak.-vette át a szót Em.-Chicago-ban van még két suli. A Goodlow Magnet és a Chase Elem...Itt a lap-top, nézd meg a sulikat. És dönts. Az igazgatókkal már megbeszéltem a dolgot, bármelyikben szívesen látnak. És mindegyik csak 10 percre van a metróval.
-Hát, hogy ez mennyire jó.-motyogtam, és levágódtam a fotelbe a géppel.
-Elmentem dolgozni.-szólt Sam. Megpuszilta Leaht és Emilyt, nekem pedig egyszerűen a vállamba boxolt.-Csak ügyesen.
Válaszként motyogtam valamit, és teljesen belemerültem a suli honlapok tanulmányozásába.
-Oké feladom!-szólaltam meg 5 perc után.-Teljesen mindegy hová megyek.
Azonban látva Em vad és fenyegető tekintetét, gyorsan kijavítottam magam.
-Vagyis..csak jegelem a helyzetet.
-Elliot...-kezdte el azon a tudjátok helytelenítő hangján. Aminek végül is a jelentése csupán annyi, hogy "így is úgy is nekem lesz igazam, de van két másodperced arra, hogy gyorsan kijavítsd magad."
Leah azonban közbe vágott.
-Jaaj, anya! Ha a középsuli fele annyira borzalmas, mint az általános iskola, akkor hadd pihenjen még egy kicsit.
-Köszönöm.-kiáltottam, és karomba kaptam a megmentőmet.
-Lesznek még ebből bajok, hogy ti ilyen hamar egymásra találtatok.-szólt fejcsóválva Em, majd hangosan felnevetett. Leah egy nagy puszit nyomott az arcomra, majd leült mesét nézni.
-Segítsek valamit?
-Hát nem bánnám ha kipakolnál a mosogatóból...meg ha választanál egy iskolát.
-Emily néni....Hidd el, este megmondom neked, melyik iskolába fogok járni.
-Szavadon foglak!-fenyegetett meg játékosan.
A délelőtt további része igencsak lassan és unalmasan telt el.
A suli honlapokat továbbra is nézegettem és csak még álmosabb lettem utána. A Goodlow egy sima gimi ami a leírás alapján, még ha rejtve is, az iskolai sulicsapatot támogatta eszméletlenül. Vagyis, éljen a protekció. 
A Chase Elem, az adatok szerint sokkal el van maradva a Goodlowtól. Meg Jézusom a suli neve teljesen hasonlít arra a szóra, hogy: sajt.
Mennyi az esélye annak, hogy valaki ezt az iskolát komolyan veszi?
Meg ahogy leszűrtem a suli támogatásokból nyeri a zsozsót, amit a művészeti oktatásokból kapnak. Nem hiszem, hogy kibírok egy évet holmi Shakespeare-rel meg néhány feltörekvő George Michael-lel.
Olyan egy óra körül meguntam mindezt, és ledőltem Leah mellé a kanapéra.
-Mit nézünk?
- A Shrek 2-őt.-válaszolt Leah, szemét le sem véve a képernyőről.
Mint kiderült, már vagy ezerszer látta ezt a mesét, ennél fogva kedvenc részei is voltak, amihez minimum kétszer kellett visszatekerni. A legnagyobb kedvence az volt, mikor a szamár állandóan azt hajtogatta, hogy: Ott vagyunk már?
Hál Istennek - érezzétek a szarkazmust - Leahnak eszébe jutott, hogy mi lenne ha eljátszanánk ezt a jelenetet. Így a nyakamba mászott, nekem pedig motor hangot hallatva kellett végig mennem a nappalin, miközben ő a szamár szövegét nyomatta.
Nem mondom, sokat nevettem a helyzeten.
De remélem senki nem látott minket az ablakból.
Ezután sorra megismerkedtem a babáival, amiknek a neveit meg is kellett tanulnom. Frankón a végén még ki is kérdezte. A semmiből főzött teát és sütött süteményt.
Sam nem hazudott. Tényleg, idegrendszer kell a kis csajhoz.
Emilyt háromkor riasztották az egyik betegéhez, így gyorsan el kellett rohannia. Követtem a konyhába, éppen akkor rakta le a mobilját.
-Emily...én nem tudok egyedül vigyázni Leah-ra.-kezdtem.
-Ne aggódj. Már szóltam A.J.-nek.
-Kinek?-kérdeztem zavarodottan.
-Ő a bébiszitter. De ne aggódj nem leszek sokáig távol.
-Rendben.
-Azért fél órát kibírtok egyedül, nem?-kérdezte aggodalmasan.
-Persze, megoldjuk valahogy.-válaszoltam vidáman. Mélyen valahol pedig éreztem,hogy ki fog törni a pokol.
Nem is tévedtem sokat.
Miután Emily elment, Leah, mint aki akkor szabadult fel s alá rohangált. Ledobta a vázát a földre, az újságokat széttépte és a fecniket, mint a konfettiket feldobta, pörgött forgott, kiöntötte a tejet a pultra és onnan szívta fel szívószállal. Persze kiabálhattam, nem ért semmit. Lefogni már nem próbáltam....hisz az előbbi rúgástól még sajgott a vádlim.
És, mintha nem lenne elég nagy a zűr, megszólalt az a rohadt csengő.
Ránéztem a tomboló Leahra és belátva, hogy rosszabb már nem lehet az ajtó felé vetődtem. Mielőtt ajtót nyitottam volna, még megigazítottam magamon a ruhámat, az ingemet feltűrtem, beletúrtam a hajamba, majd ajtót nyitottam.
Ekkor történt a totálisan, hatalmas fagyás.
Az ajtóban egy gyönyörű, barna hajú lány állt, nagy barna szemekkel és mosolygott. Majd mikor észrevett engem, lefagyott arcáról a mosoly. Az ajkai elnyíltak, majd anélkül, hogy egy szó is elhagyta volna őket, becsukta. Gyorsan oldalra nézett, ellenőrizve, hogy jó házhoz csengetett-e be.
-Hát te ki vagy?-kérdezte nyíltan.
-Elliot vagyok.-mondtam egyszerűen.
-Hát ez nem sokat, mond. De azért, hali.-mondta vigyorogva és a kezét nyújtotta.
-Szia.-motyogtam. Baromira zavarban voltam.
Mosolyogva végig hordozta rajtam a pillantását, és közben én is ugyanígy cselekedtem. Persze rajta. Lazán volt felöltözve, ami ugyancsak jól állt neki. Egyszerűen nagyon jól nézett ki.
Percekig álltunk az ajtóban szótlanul, ami kezdett eléggé kínossá válni.
-És..megkérdezhetem....hogy mit is keresel itt?-motyogtam.
Elkerekedett szemmel bámult rám, majd felnevetett.
-Hát, tudod..én vagyok....-kezdte.
-A.J.!!!!!!!!!!!!-visította Leah, és mellettem elrohanva, az idegen karjai közé vetette magát.
-A.J.????-az nem fiú név?
Aztán.
Úr.Isten. 
A.J.
-Igen.-válaszolt mosolyogva a lány.-Én vagyok A.J.

XXXXX

Folt elmosolyodott.

Hmmmm...

-Azért jöttem, hogy felmérjem a házukat az új biztonsági rendszerhez.

-Azt hittem, más munkád van - mondta Anyu. - Azt hittem, a Borderline-ban vagy leszedőfiú.

-Új munkát kaptam. - Folt rám nézett, amitől sok helyen elöntött a forróság. Igazából közel voltam a lázhoz.

Azt a büdös rohadt......MAMII.

-Idekint?- kérdezte tőlem.

Követtem a motorjához.

-Még mindig egy csomó mindenről kell beszélnünk. - mondtam neki.

Hát te egy idióta vagy! Ilyenkor...egy atom pasival, te beszélgetni akarsz?

-Beszélni? - Folt megrázta a fejét, szeme megtelt vággyal. Csókolózni, súgta a gondolataimban.

Végre! Valamelyikőtök vágja a lényeget.

Nem kérdés volt, hanem figyelmeztetés. Elvigyorodott, mikor nem tiltakoztam  és a számhoz hajolt. Az első érintés csak ennyi volt - egy érintés. Incselkedő, csábító gyengédség. Megnyaltam az ajkam, mire Folt vigyora elmélyült.

-Kérsz még? - kérdezte.
MÉG JÓ HOGY!

A hajába túrtam, és közelebb húztam magamhoz.

-Kérek.
Vááúúúú! Na akkor lapozzunk..
Héhéhééé.... nincs több oldal...Akkor ezek szerint...
V.É.G.E.
Magamba roskadva ültem a kávézó egyik legeldugottabb boxában. Most komolyan, hogy lehet így befejezni egy könyvet? Ááhh...
-A.J.
Milyen befejezés már ez..
-A.J. Hallod te mit beszélek neked?
Ennél még én is jobbat tudtam volna írni.
-Tee! Figyelj már rám!
Utállak Becca Fitzpatrick!
-Alice Jessica Morgen!-kiáltott közvetlenül a fülembe a legjobb barátnőm, Ciara.
-Hee?-nyögtem vissza értetlenül.
-Körülbelül fél órája jártatom a szám.-szólt vissza, és tetetett duzzogásba kezdett.
-Bocsesz.-szóltam bűnbánóan, majd hirtelen felkaptam a könyvet.-Ő tehet mindenről.-mutattam ezután a könyvre.
Ciara válaszul csak a szemét forgatta, majd ismét elmesélte a pletykát. Most már, ennyi év barátság után, már nem akadt fent azon ha nem hallom amit mond. Tudja, hogy ha olvasok, kikapcsolok, vagy ha mégsem akkor a válaszaim általában sablonosak  Mint mondjuk, az: Igen. Nem. Talán. Aha.
-Neee mááár!-visítottam fel, aminek hatására több, kíváncsi szempár is a mi ülőhelyünk felé szegeződött.
-Deee!-visított vissza Ciara, aki mit sem törődött a kíváncsiskodókkal.
-Akkor Wendy szingli, hál' Istennek...már rosszul esett, hogy annak a gyökérnek van pasija.-válaszoltam nevetve.
-Nem mögötted ült az elmúlt két hétben amerikai törin..... Hogy mit lejár annak a nőnek a lába....Meg, ahogy cuppog...
-Fúúúúúj!-fejeztük be egyszerre a mondatot.
-És milyen a könyv?-kérdezte hirtelen.
-Állati...-itt körülbelül egy 30 perces beszámolót tartottam. - Arról ne is beszéljünk, a pali mekkora csődör.
-Imádom a csődör palikat!-ezzel el is kobozta az említett tárgyat.
-Csak óvatosan!-szóltam rá.
-Tudom, tudom....Maximum 25 fokos szögben nyithatom ki. Bla-bla-bla.-mondta Kelly.
-Hallottam ám!-szóltam vissza nevetve. Majd a táskámban kezdem el kutakodni a csörgő telefonom után.
-Igen?-szóltam bele.-Vigyázz már.-súgtam oda Ciara-nak.
-Szia A.J. Emily vagyok.
-Óó, csókolom!-szóltam vissza vidáman.
-Tudom, hogy illetlenség, hogy most szólok..De nem tudnál beugrani vagy két órára? Sürgős ügy.
-Persze, szívesen. Most azonnal induljak?-kérdeztem, és már el is kezdtem összepakolni a cuccomat.
-Igen,az jó lenne. Meg azt szeretném kérni, maradj addig, míg én is haza nem érek, jó? Beszélni szeretnék veled.
-Jó, persze.-válaszoltam meghökkenten. Majd bontottuk a vonalat.
-Minden oké?-kérdezte Ciara rémülten, látva az én ugyancsak rémült tekintetemet.
-Persze...csak, azt mondta beszélni akar velem.-nyögtem vissza, majd visszazuhantam az előbbi ülőhelyemre.
-Biztos csak meg akar dicsérni, milyen jól rendet raksz a hiperaktív lánya után.-válaszolta vidáman.
Ciara nem az a kis gyerekre vigyázó típus. Egyszer jött el velem, azóta is emlegeti azt a "legpocsékabb péntek estét".
-Na hozd rendbe magad!-rivallt rám.-Úgy nézel ki, mint aki szellemet látott. Lehet, hogy most találkozol valami olyan oltári, dögös pasival, mint aki a könyveidben vannak. Nem halaszthatod el a pillanatot.
-És még én élek tündérmesében.-vágtam vissza, és a pénztárcám után kutattam.
-Hagyd csak! Én állom. Jobb ha sietsz, ha az a kis csaj egyedül van, biztos kitört már a pokol....Háromszor!-nevetett fel Ciara.
Mosollyal az arcomon léptem ki a kávézóból, és a Lakeview street felé vettem az irányt. A 16-os ház ajtaja előtt megálltam, és becsengettem.
A gyerek nevetés és kiabálás tompán átszűrődött az ajtón. Nagy valószínűséggel Ciara-nak volt igaza. Vártam, hogy Emily esetleg Sam, vagy maga Leah nyit ajtót.
Azonban nagyot kellett tévednem.
Nem az a személy nyitott ajtót, akit vártam.

2. Fejezet

Sziasztoooook! :D Először is én szeretném koptatni a számat! :D
Nagyon-nagyon-nagyon és még 1000x nagyon szépen köszönöm, hogy ennyien érdeklődtök a blog után :)
Jó tény, vannak többször látogatott oldalak, de én köszönöm Nektek, hogy érdemesnek és jónak tartjátok a blogot, ahhoz, hogy naponta minimum 30-cal nőjön a nézettség  :)
Millió ölelés, béke és szeretet....( ez egy kicsit nyálas volt, de üsse a szikla ;] )
Akkor jöhet a második fejezet, ami remélem tetszeni fog mindenkinek! :)
Kommentelni ér ;)) ♥

XXXXX

-Elliot...tényleg te vagy az?-kérdezte Sam ismét, majd meg sem várva válaszomat megszólalt.-Hát persze, hogy Te vagy az. Na gyerünk befelé, október van, te meg egy szál ingbe állsz itt. Nyomás!

Igen, Sam bácsi ilyen. Nem igazán kérdezi, hogy kerültem oda az éjszaka közepén úgy, hogy már nyolc éve nem láttuk egymást. Őt nem igazán érdeklik az ilyen kisebb kaliberű dolgok.

-Iszol valamit?-kérdezte, miután beszáguldott a konyhába. A köntöse, mint valami szuperhős palástja lobogott utána.

-Igen, egy kóla jól esne.-mondtam, és utána mentem.
Ittunk, majd kisvártatva a bácsikám is megszólalt.
-Elliot....jól nézel ki.-én magam kételkedtem ebben. Eléggé meggyötörtnek éreztem magam.
-Hát kösz, te sem panaszkodhatsz!-és ezt komolyan is gondoltam.
Beszélgettünk még sok mindenről, amiknek igazán semmi lényege nem volt.
-És, hogy van Leah?-Leah az unokatesóm, most 9 éves.
-Megvan..aktív...túl aktív. Komolyan, hozzá külön idegrendszer kell. Ami a bébicsőszének hála, megvan! Nem találnák még egy olyan kincset.-nevetett fel, de érződött a hangján, hogy imádja a lányát és bármit megadna érte. 
Én is vele nevettem mérsékelt hangerőn, hisz Leah és Emily néni fent aludtak. Elcsendesedtünk, majd Sam mélyen beleszagolt a levegőbe.
-Cigizel?-tette fel hirtelen a kérdést, amire köpni-nyelni nem tudtam. 
Makogtam össze-vissza, de a lépcsőröl érkező hangok megmentettek.
-Sam..mi folyik itt?-kérdezte az álmosságtól érdes hangon Emily.-Elliot?-visította.
Korát meghazudtoló gyorsasággal, amúgy csak 39 éves, a nyakamba vetette magát. Öt percig szorosan tartott, miközben sírt. Bevallom én is megkönnyeztem a helyzetet, hisz Emilyre anya halála óta úgy tekintek, mintha a fogadott anyám lenne. 
De nem is állunk ettől olyan messze. 
Sam bácsi anya legjobb barátja volt az egyetemen, és miután lediplomáztak találkoztak a Brain testvérekkel. Anya összeházasodott apával, Sam pedig Emilyvel.
A bolondos egyetemi sztorikat mindig szombat délután meséltek, mikor megtartottuk a szokásos családi összejöveteleket. Ilyenkor mindannyian letelepedtünk a kandalló elé és megszakadtunk a röhögéstől.
Ezek a már említett dolgok miatt véget értek.
-Mit keresel itt?-kérdezte gyengén Emily és leültünk a nappaliban lévő kanapéra.-És ne mondd azt, hogy most volt kedved meglátogatni minket nyolc év után!
-Ti is tudjátok hol voltam..-kezdtem el lassan.
-Igen, táborban.-vágott közbe Sam.
Mi van??!!
-Milyen táborban?-kérdeztem vissza.
-Hát az ifjúsági táborban. Ott tanultatok meg minden, ezért nem voltál sose otthon.-magyarázta Emily néni, és közben egy kicsit idiótának nézett, hogy én nem tudok erről semmit.
-Apa is ezt mondta?-kérdeztem halkan. Ha igent mond, belepusztulok. 
Oké, ez csajosan hangzott de igaz. A saját apám megtagad..ez hihetetlen ember. Mindenkinek azt adja be, hogy egy ifjúsági táborban vagyok, holott Ő maga adott be a pokolba?
Komolyan én szégyellem magam miatta. Borzasztó, hogy egy férfi mire képes egy nőért.
Én soha, ismétlem soha, nem leszek ekkora papucs.
Ámen.
-Apádat sose találtuk otthon.-válaszolta Sam halkan.
-Tessék?
-Folyton utazik, alig van otthon.-áá, szóval a családi idill megtört?
-Scarlett él még?-kérdeztem gúnyosan.
Emily néni a vállamra csapott, holott jót derült a kérdésemen.
-Sajnos.-súgta halkan, mintha félne, hogy valaki meghallja.
Ők sem értettek egyet apám választásával. Nem csak azért, mert apa 43 éves létére egy 26 éves kis picsával jött össze, hanem azért is mert ez a nő egy számító, rózsaszín imádó ribizli.
-Akkor el mondom, hol voltam az utóbbi hét évben.-elmeséltem a történetemet, amit mind a ketten elborzadva hallgattak végig.
-Óó, kicsi csillagom.-mondta Emily és a mellkasára vont. Úgy ringatott, mint egy kisfiút és szerintem ez az adott helyzetben nagyon odaillő volt. Jó volt csak úgy létezni, csak úgy ráborulni a mellkasára és úgy érezni nincs semmi baj. Nem bánthat senki, mert úgy érzed van családod. Van aki aggódik érted..és van aki szeret.
-Anyaaa!-egy kis lány hangja törte meg a közöttünk húzódó csendet. Leah tipegett le a lépcsőn, egészen apja karjaiba.
-Ki ez a bácsi?-kérdezte súgva Samtől.
Felnevettünk.
-Elliot vagyok.-mutatkoztam be, hisz mikor utoljára láttam Őt, még csak egy éves volt.
-Alex bácsi fia.-tette hozzá Sam.
-Leah vagyok.-suttogta félénken, és felém intett.
-Igen tudom.-válaszoltam mosolyogva.
-Jól van kincsem, menj vissza szépen aludni!-mondta Emily és a lépcső felé terelgette.
-Holnap is itt leszel? Ha igen, játszunk majd a Barbie-babáimmal?-kérdezte a lépcsőről visszafordulva Leah.
-Meglátjuk, rendben?-bólintott és felszaladt a szobájába.
Csend telepedett a nappalira. Ezt a pillanatot választottam arra, hogy felálljak.
-Mit gondolsz hová mész?-kérdezte ingerülten Emily.
-Háát...felálltam...kinyújtóztatni a lábam.-válaszoltam lassan.
Emily néni homlokán elsimultak a ráncok, és lassan Sam mellé sétált. Ő mosolyogva nézett rám.
Egymás mellett álltak, és Emily mondhatni szuggerálta a tekintetével, hogy tegyen vagy mondjon valamit. Persze minderről Samnek fogalma sem volt.
Emily végül cselekedett.
Egyszerűen a férje bordái közé könyökölt.
-Áááúúú!-majd a feleségére nézett, aki sokatmondó pillantással nézett rá, és óvatosan felém intett a fejével.
Samnek leesett a tantusz.
-És van már szállásod?-kérdezte felém fordulva.
-Nincs.
-Tudod, itt van a város végén a Hotel of Miracles. Mindig van szabad szobájuk.-taknyom-nyálam elállt. Bár végül is, mit hittem? Hogy beállítok, és máris megkapom a vendég szobát?
Igen.
Hogy én mekkora egy Idióta vagyok!
Nagy I-vel.
-Nyugi csak vicceltem!-mondta Sam gyorsan látva ijedt tekintetem.
Élesen fújtam ki a bent tartott levegőt. Fel sem tűnt, hogy visszatartottam.
-Gyere.-mondta kedvesen Emily.-Gyorsan megágyazunk neked a vendégszobában.-felém nyújtotta a kezét. Megragadtam azt, akár egy mentőövet.
-Biztos, hogy nem baj?-kérdeztem megtorpanva, és Samre emeltem a tekintetem.
-Ne is törődj ezzel a tökfilkóval.-vágott közbe Emily.-Ez az én házam.-bizonyításként a padlóra mutatott ujjaival.
-Kössz anyukám. Ez jól esett.-motyogta Sam.
Felkaptam a táskám, és mosolyogva követtem a nénikémet a vendégszobába.
-Ez megfelel?-kérdezte miután elkészült.
-Persze tökéletes. A vaságynál minden jobb.-mondtam. Bár egyből megbántam. Tekintete elhomályosult. A végén erőt vett magán és "felrakott" egy mosolyt.
-Akkor holnap reggel találkozunk,oké?-és az ajtó felé sétált.
-Köszönök...mindent.-szóltam utána.
Visszafordult. Mosolyogva, könnyektől homályos tekintettel bólintott és egy puszit dobott.
Kipakoltam azt a kevéske holmimat, amit magammal hoztam, majd bevágódtam az ágyba.
Évek óta először, nem volt rémálmom.
(...)
-Ellioooooooooooooooooooooooooot!-hallottam tompán a párnám alól, ahogy szólítanak.
Most komolyan. Alig aludhattam többet 7 óránál. Azért ennyire Instant Tészta sem lüke, hogy felébresszen, mikor még időm is lenne az alvásra.
Instant Tészta a bentlakásos suliban az egyik nevelő. Igazából egy elég rendes harmincas faszi, aki inkább vigyáz neveletlen gyerekekre, minthogy az anyjával lakjon. A neve pedig abból adódik, hogy mindig instant tészta szaga volt.
-Megígérted, hogy ha itt leszel játszol velem.-hallottam ismét a hangot aztán rájöttem mindenre.
Hogy sikerült megszöknöm, hogy Saméknél vagyok.
-Hmmm.-morogtam a párnám alól, és óvatosan az oldalamra fordultam nehogy Leaht lelökjem, aki éppen rajtam terpeszkedett.
-Végre felkeltél.-mondta és lerántotta a fejemről a takarót.
-Húú de nyomott vagy.-állapította meg, miközben az arcomat fürkészte.
-Most keltett fel egy túlságosan aktív 9 éves kis lány.-vágtam vissza, aztán elmosolyodtam, mivel eszembe jutott, hogy Sam is ezekkel a szavakkal jellemezte a lányát.
-De egy cuki 9 éves kislány.-szólt vissza Leah nevetve és leszállt rólam. Az ablakhoz és sétált, és egy határozott mozdulattal kirántotta a sötétítőket.
-Áááúú a szemem!-kiáltottam fel, és a takaróm alá bújtam fedezék gyanánt.
-Ne legyél nyámnyila!-kiáltott és valószínűleg nekifutásból rám vetette magát.
Mivel nem mozdultam, haragosan fújt egyet és egy bugyuta dalt kezdett el énekelni.
-Ezt nem fogod addig abbahagyni míg fel nem kelek, ugye?-kérdeztem egy idő után.
-Igaz.
Sóhajtva felültem. Hunyorognom kellett, hogy megszokjam azt az erős napfényt, amely hatalmas erővel betört az ablakon és aranysárga fénnyel beragyogta a szobát.
Leah leszökkent az ágyról, én pedig a reggeli mackós gyorsaságommal követtem a mozdulatot. Csak a szökkenés inkább hasonlított egy kínszenvedésre. Nyújtózkodtam, majd megakadtam a mozdulatban mikor ránéztem az órára. 
Még csak 7 óra volt.
Soha nem fogom megérteni, hogy kelnek fel a kicsik ilyen hamar. Ráadásul úgy, hogy még csak meg sem szenvedik. Fejcsóválva fordultam Leah felé, aki két kis apró kezét a szájára szorította.
Jézusom, fulladásos rohama van?!
Leah elvette a kezét a szájáról és rám nézett.
Úr Isten ide fog hányni.
És hatalmas nevetésben tört ki. Kétrét görnyedt a nevetéstől. A könnye is kicsordult.
A bibi az volt, hogy fogalmam nem volt, min. Leah se szó, se beszéd kirohant a szobámból. Az ajtó előtt megtorpant és onnan kiabált a konyhában ülő szüleinek.
-Elliot nagy bugyiban alszik!
Lenéztem. 
Megnyugtatás képen közlöm, boxerben aludtam.
Leah persze fel s alá rohangálva kiabálta, hogy egy hatalmas bugyiban aludtam. Gyorsan felöltöztem és lesiettem a konyhába.
-Bugyi mi?-kérdezte vigyorogva Sam.
Szem forgatva leültem mellé. Emily elém rakott egy nagy kupac palacsintát, amit egy szempillantás alatt begyűrtem.
-Hogy aludtál?-kérdezte Emily, miután leöblítettem a reggelit egy pohár kávéval.
-Jól, köszönöm. Valami eszméletlen kényelmes az ágy.
-És, hogy tetszett az ébresztő?-kérdezte Sam vigyorogva.
-Az sem volt semmi!-válaszoltam egyszerűen, és összeborzoltam Leah haját.
Leah duzzogva lelapította a haját, amit mi nevetve figyeltünk.
-Meddig maradhatok?-kérdeztem gyorsan.
-Természetesen bármeddig.-válaszolta egyszerre Sam és Emily.
Örömömben felpattantam és megöleltem őket.
-Köszönöm.-suttogtam.
-De van egy dolog amit meg kell beszélnünk.-mondta komoly hangon Sam.
Elhúzódtam tőlük, és figyeltem őket.
-Meg kell beszélnünk, melyik iskolában kezdesz a jövő héttől.-vette át a szót Emily.
Óóóó bakker a sulira nem gondoltam!

1. Fejezet

-Apa én nem akarok elmenni itthonról!-hallatszott a kiáltás az éjszakában.
-Nem lesz semmi baj Elliot! Jó lesz ott neked, ahová megyünk.-válaszolta apám, azon a mély, egykor még szeretettel teli hangján.
-Ki mondja ezt?? Scarlett? Én nem csináltam semmi rosszat! Apa, higgy nekem!-kiáltottam könnyektől elfúlt hangon.
-Fejezd be fiam! Úgy nyafogsz, mint egy kislány.
Ez még a félelemtől tompa agyamnak és szívemnek is rosszul esett.
Csendben figyeltem amint az esőcseppek lefolynak a kocsi ablakán. Ha a helyzet nem lett volna ennyire reménytelen és kétségbeejtő, akkor valószínűleg, szokásomhoz híven, versenyeztettem volna őket. Kiválasztottam volna egyet, és annak szurkoltam volna teljes lelkesedéssel.
Ehelyett magamba tekintettem és próbáltam kitalálni mi is vár most rám. Valószínűleg nem kirándulni megyünk, hisz zuhog az eső. Reggel a cselédek hajnalok hajnalán kirángattak az ágyamból és két kisebb bőröndömet teledobálták a holmijaimmal, majd lerángattak a hallba. 
Scarlett és apám már lent vártak rám.
A mostohaanyám tekintetéből és gúnyos, elégedett mosolyából sejtettem, hogy semmi jó nem várhat rám. Apám tarkómat megragadva kitolt maga előtt az ajtón, egyenesen a félelmekkel teli jövőbe.
Nem tudom mennyi idő telt el, de gondolataim közül apám hangja rángatott ki.
-Szállj ki!-rivallt rám. Jó fiúként-mivel reméltem, hogy így nem kerülök nagyobb bajba, mint amiben szerintem már voltam-kiszálltam a kocsiból.
-Apa.....-motyogtam ismét a sírás határán.
Aprócska kezemet az övébe akartam kulcsolni, ám Ő ingerülten elrántotta azt.
Az ormótlan, fekete kőépület semmi jót nem ígért. Fallal volt körülvéve, rácsok voltak az ablakain....és a semmi közepén állt.
A hatalmas kapuk kinyíltak, és bevezettek minket. Felmentünk az emeletre. A folyosón ami odavezetett rengeteg ajtó volt, melynek kis ablakain velem egykorú fiúk néztek ki kíváncsian. A folyosó legvégén található ajtóhoz vezettek, amit, mint kiderült nekem szántak.
Levették a lakatot, eltolták a reteszt és előre tessékeltek. A nevelő meghajolt és magamra hagyott apámmal.
-Apa miért jöttünk ide?-kérdeztem.
-Kisfiam, itt fogsz lakni egy ideig.-válaszolta apám csillogó tekintettel.
Talán a könnytől csillogott? Nem, az én apám nem sír.
-De miért....
-Scarlettel így láttuk a legjobbnak.
-Ne apa ne hagyj itt!-de ekkor már kifelé sétált az ajtón. Kiabálva rohantam utána.-Hallod apa, ne hagyj itt!!-rám zárták az ajtót. Lábujjhegyen állva, a rácsba kapaszkodva beszéltem hozzá tovább.- Papa...apuci, nem teheted ezt velem! Ígérem jó leszek! Egy évig..nem kettőig nem kérek ajándékot, csak vigyél haza. Apaaaaaa!-fulladt el a hangom a zokogástól.
-Vigyázz magadra, Elliot. Ne feledd fiam, te egy Brain vagy! Szeretlek Tökmag.-suttogta a végén. Ezzel megfordult és elment.
-Ne apaaa!!!!!-kiabáltam zokogva.
Lehuppantam a földre és a térdemet átölelve sírtam és reméltem, hogy apa visszajön értem.
Nem tette.
A bentlakásos iskola azon az éjszakán az én zokogásomtól volt hangos.

                                                              

XXXXX

-Áááááá!!!-kiáltottam és ezzel a lendülettel felültem az ágyamon. A hatalmas lendületemnek hála, lefejeltem a vonati ágyam fölött lévő táska tárolót, így visszazuhantam az igen kényelmetlen fekhelyemre.

Izzadtságtól csatakosan feküdtem, és próbáltam egyenletessé tenni ziláló lélegzetem.

Ez a borzasztó álom már lassan hét éve mindennapi. Nem telik úgy el nap, hogy nem emlékeznék erre, a gyerekkoromat meghatározó,  vagyis teljességgel leromboló napra.
Nem egészen egy hete ez életem legborzasztóbb és érzelmileg a legkimerítőbb napját éltem át, újra.
A szökés napját.
A srácokkal mindent kiterveltünk. Rajtam kívül még két srác volt, aki szintén menekülni akart. Peter és Adam, de volt még egy segítőnk Tyler. Vele a szökés napján az elkobzott majd vissza lopott telefonon tartottuk a kapcsolatot. A terv igazából annyiból állt, hogy a már három hónapja reszelgetett rácsot lerúgjuk vagy leveszítjük, mindegy a lényeg az, hogy lekerüljön az ablakról, majd pedig elrohanni. Ugye milyen jó és egyszerű terv?
Így is megszívtuk.
A terv első részével vagyis a rács kiiktatásával semmi probléma nem volt.
A futással viszont igen.
Összecsomózott lepedőkön ereszkedtünk le. Utolsóként Ad jött le, aki még így is menőzni próbált ezért leugrott 5 méter magasságból. Kibicsaklott a bokája. Nagy nehezen, néhány lépéssel mögöttünk szedte a lábát.
És itt történt egy váratlan esemény.
Az iskola szirénája és reflektora bekapcsolt.
Ember...nem is tudtuk, hogy ilyen van a suliban! Ez is csak annyit mutatott, hogy egy börtönhöz hasonló kócerájban éltünk. Már csak a szöges drót hiányzott a falról.
Adam végül feladta, és mondhatni feláldozta magát értünk. Megállt és visszafordult az utánunk futó nevelőkhöz. Mi Peterrel tovább futottunk és elértünk a fal azon részéhez, amely már nem volt egy mai példány. Az omladozó falon könnyen és hamar találtunk fogást, és egy szempillantás alatt átlendültünk a másik oldalára. Peterrel a legközelebbi vasútállomásra mentünk majd ott elváltak útjaink. Az angliai Keithből én Londonba majd onnan Woodridge-be, míg Peter Amszterdamba tartott a szüleihez.
A vonatút 26 óra! Még van 10. Az egyedüli társaságom egy idős hölgy, akivel a kabinon osztozom.
Miután lenyugodtam visszaszundítottam egy kicsit, ám az álmok most sem hagytak békén.
Ismét kiáltva ültem fel, és izzadtam.
-Fiatalember. Jól van?-kérdezte Mrs. Richardson.
-Persze..jól..köszönöm.-motyogtam és automatikusan elkezdtem eligazgatni magamon a ruhámat.
-Menjen! A szerelvény végén van egy kis helyiség ami a fürdőszobát helyettesíti. De gyorsan! Bűzlik akár egy ló!-mondta a végén mosolyogva.
Kérésének eleget téve összeszedtem a holmimat és elindultam felfrissíteni magam.
A tükörből egy meggyötört 17 éves srác nézett vissza rám, aki élete harmadik legrosszabb éjszakáján volt túl. Ám aki magabiztos is volt, hisz kitört a börtönéből..na meg azért mert annyi pénz hevert a zsebében melyből bárki megélhetne boldogan. Köszönet érte apámnak aki bankár, és ezzel próbálja pótolni azt a hét évnyi szeretetet, amit soha a büdös életbe nem kap és nem kapok vissza. Egy jóképű, és ápolt férfiként tértem vissza a 26-os kabinba, melyből Mrs. Richardson nem igazán mozdult ki. 
Leültem az ágyamra, és elővettem egy szál cigit. Mielőtt meggyújthattam volna Mrs. Richardson megállított.
-Ki nem állhatom a cigaretta füstöt.-erre lett volna egy megfelelő visszavágásom, ám az évek során megtanultam jobb néha csöndben lenni. Hisz sosem tudhatod. Lehet, hogy egy olyan embert bántasz meg egy megjegyzéseddel, aki a világot megváltotta volna érted, vagy egyszerűen segíteni tudott volna neked.
Csendben elraktam a cigimet, és kinéztem az ablakon.
A megfelelő magyarázatot kerestem arra, hogyan is álljak Emily nénikém elé. 
"Öööö szia. Tudod megszöktem a bentlakásos suliból, ahová a bátyád tuszkolt be egy ribanc miatt!"
Nem azért ez nem jó így.
-És hová utazol fiam?-kérdezte a szomszédom.
Igazság szerint ezt tegnap már háromszor megbeszéltük, de mivel valamikor jól neveltek, illedelmesen válaszoltam.
-Londonba. Onnan pedig repülővel elutazom a rokonaimhoz Woodridge-be.
Még beszélgettünk egy kicsit, de az út további részét mindenki a saját világában elmerülve töltötte. A vonatról leszállva kinyújtottam elgémberedett tagjaimat, majd elindultam a reptér felé.
Nagy késztetést éreztem arra, hogy felhívjam Tylert, hogy  megtudjam apám kerestet-e már. Bár lehet, hogy nekik ez így volt jó. Beadtak az intézetbe, én pedig elszöktem. Eggyel kevesebb baj apám és a Scarlett által kialakított világegyetemben.
Gond nélkül megvettem a jegyemet Chicagoba, és egy óra várakozás után már az első osztályon csücsültem. Mielőtt felszállt a gép rendeltem egy taxit este kilencre a terminál elé.
Az út során elaludtam, és szerencsémre a rossz álmok elkerültek. Leszálltam.
A taxisofőr egy táblával várt, amire felfirkálta a nevemet. A Londonban vásárolt utazómat és az abban lévő ruhákat a hátamra dobtam és szélesen mosolyogva elindultam a sofőr felé.
Megadtam a címet, és hátradőltem a kényelmes, dohányszagú ülésen.
-Szabad a kocsiban dohányozni?-kérdeztem.
-Persze, csak nyugodtan.-válaszolt a taxis a tekintetét le sem véve az útról.
Rágyújtottam.
Csendben elszívtam a cigimet, miközben a várost csodáltam. Azért ilyet, nem mindennap látott az ember Keithben....a rácsos ablakon át.
Este 11-re érkeztünk Woodridge-be. A taxis egy kicsit lehúzott anyagilag de megérte.
Átmásztam a kiskapun, és meg sem álltam a 16-os ház ajtajáig. Már a csengő előtt lebegett a kezem, megnyomni viszont már nem volt erőm.
Mi van ha elküldnek? Hiszen senkinek nem kell egy kolonc a nyakára.
Sóhajtva elsétáltam az ajtó elől, aztán mégis visszafordultam.
Ezt körülbelül hatszor játszottam el, majd erőt véve magamon egyszer s mindenkorra megnyomtam azt a rohadt csengőt.
Csend. Senki sem nyitott ajtót.
Elérkezett az a pillanat, amikor mennem kellett.
Gond terhelve megfordultam és elindultam de hallottam, hogy valaki morogva kinyitja az ajtót.
Ismét visszarohantam, és egy férfi csodálkozó pillantásával találtam szembe magam.
-Elliot?
-Szia Sam bácsi.

Prológus

Nem szeretek visszagondolni a gyerekkoromra. Rengeteg rossz emlékem van, bár nem így kellene lennie.
Csupán egy dologra emlékszem vissza szívesen: anyámra.
Minden rossz akkor kezdődött, amikor tíz éves voltam.
Anyámmal rengeteget jártunk ki a házunk melletti folyóhoz. Semmi nem tántorított el minket onnan.
Semmi.
Sem eső, hó, fagy esetleg kánikula.
Így történt, hogy anyám tüdőgyulladást kapott, amiben meg is halt.
A temetése után nem szólaltam meg, nem volt senkinek semmi mondanivalóm. Emiatt nem tudtam tiltakozni foggal-körömmel apám új házassága ellen. A mostohaanyám, vagyis a földre született boszorkány, Scarlett mindent megtett, hogy apámmal ápolt hajszálvékony kapcsolatomat végleg megszakítsa.
Sikerült neki.
Így kerültem én ide, a Pokolba.
Ezalatt persze nem a nyolc esetleg kilenc bugyros, piros színű barlangot kell elképzelni, ahol a rossz lelkek tolonganak és Lucifer fent csücsül a trónján és nevet.
Nem, bár lehet, hogy az kellemesebb hely lenne ennél.
A bentlakásos iskolánál, amit inkább börtönnek nevezne az ember.
Tíz éves korom óta vagyok itt, lassan ez a hetedik évem. Azóta nem voltam otthon. A külvilágtól egy rács, és néhány szigorú nevelő választ el, akik a pálcájukat suhogtatják.
Pálca...ugye milyen röhejes? Ember, végül is a XXI. században élünk. Bár ezt a hely nem igazán mutatja.
Na szóval ott tartottam, hogy hét éve nem csak otthon, de még a "börtön" falain kívül sem voltam.
Nem láttam havat, nem áztam bőrig a hirtelen jövő záporban, nem voltam moziban, nem láttam velem egykorú lányokat, akik, meglepő módon nem tartózkodnak a fiúknak fent tartott intézetben, nem tettem le a jogsit, nem nyertem meg a suli csapatának egy díjat és nem voltam szerelmes.
Egyetlen kapcsolatom a külvilággal a katonai priccs aljára felragasztott telefonom, amit még a régi szobatársam hagyott rám, meg belső ablakpárkány, melyre feltelepedve bámulhatom a csillagokat, és próbálhatok térerőt keresni.
Most is épp térerőt keresek, hogy legalább a Woodridge-ben élő nénikémnek üzenhessek, amikor a csörömpölésre és ordibálásra megmerevedtem.
-Mr. Brain! Az egy mobiltelefon?-igen, ez a bukás hivatalos időpontja.
A telefont elkobozták, engem pedig az igazgatóhoz vezettek.
-Mr. Brain ezzel a húzásával elrontotta a nyarát. Mrs. Brain utasítását követve az idei nyáron sem utazhat haza, mivel megszegte iskolánk szabályait. Most pedig menjen vissza a jól ismert helyére, ami a jelenlegi állása szerint még egy ideig az Öné lesz.-a diri jót nevetett a poénján. Haha.
Ekkor döntöttem el, hogy megszököm ebből a porfészekből.