7. Fejezet

Sziasztok.
Húú el sem tudom mondani mit érzek most, és mit éreztem akkor, amikor kikerült a hatodik fejezet.
Csak leírom a helyzetet, mert komolyan szavakat több napi gondolkodás után sem tudtam találni. Szóval nagyba ülök a gép előtt, linkelgetem különböző csoportokba, hogy "Hééé kint a 6. fejezet" a blog megtekintettsége pedig egyik pillanatról a másikra-ami nagyjából 5(!) másodperc- 936-ról 1026-ra ugrott. 
Először fel sem fogtam.
Majd mikor elmentem a fürdőbe, sokkolva álltam a tükör előtt és magamnak beszéltem, hogy:
El tudod te ezt hinni? Felfogtad ember? 1026!!
Szóval ennyi.
Nagyon szépen köszönöm MINDEN olvasónak. Nélkületek sehol sem tartanék.
Sem én, sem pedig a blog!
Köszönöm!♥♥

XXXXX

Csoda.

Én sem tudtam volna jobb szót.

Mosolyogva néztünk össze A.J.-vel.

-Ezt, hogy érted?-kérdezte Dan értetlen arccal.

-Ez az olíva-törvényen alapszik.-kezdte TomTom, ám A.J. a szavába vágott.

-Most komolyan Tom! Te az életedet az "Így jártam anyátokkal" sztorira építed?

-Nem! De vannak benne nagy igazságok!

-A.J. Ne rombold már porig a lelkesedését.-szólt Ciara.

-Kösz, Cia. Nos, mondom. Az olíva-törvény bármilyen más tárgyra vagy ételre átruházható. A Ti esetetekben; ez a marcipán. Lilly szerette az olívát, Marshall nem és így: BUMM! Kész a tökéletet pár!-TomTom végig mutogatta az egész mondanivalóját. Látványos volt a "bumm"-os résznél, azt meg kell hagyni.

-De Marshall is szereti az olívát.-javítottam ki Tom-ot.

Igen, tudom, hogy mit mondtam korábban-mármint, hogy a javító volt a börtönöm, elzárva éltünk miegymás- és ez a mai napig igaz. De egyszer életben, mindenki megszegi a szabályokat, nem igaz?!

Mi is megtettük.
Mr.Taylor lap-top-ját egy este-finoman fejezem ki magam-kölcsönvettük. Majd a srácokkal az épület nyugati szárnyába mentünk.
Azért érdekes, nem?!
Minden épület nyugati szárnya a legelhagyatottabb és a legfélelmetesebb is. 
Na de a lényeg az, hogy rengeteg sorozatot és filmet néztünk meg, hogy valamennyire képbe legyünk, meg, hogy azért ne unatkozzunk annyira. Ilyen volt az "Így jártam anyátokkal".
-Ez igaz!-értett egyet az előbbi mondandómmal Dan.
-Megőrültél?!-kiabált velem TomTom.-Az első nap szerezhettem volna neked egy barátnőt. Mindent elrontottál! MINDENT!!-ordította, mondom ordította torka szakadtából, majd felpattant és kirontott az ebédlőből.

Leesett állal és csodálkozó pillantással néztem az új ismerősöm után.
-Vele meg mi történt?-kérdeztem visszafordulva a srácokhoz.
-Megőrült.-jelentette ki nemes egyszerűséggel Ciara, majd elkezdte összepakolni a cuccait.
-Ugyan!-legyintett Dan lazán.-Csak izgatott. Állítólag 10 évados lesz a sorozat. Meg persze miattad is.-mondta felém intve.
-Aha.-motyogtam válaszként.
Akkor is fura volt.
Elvégre 7 évig voltam összezárva 591 sráccal. Egyikük sem viselkedett így...na jó, néhány srác, de Ők is csak azért, mert...hogy mondjam szépen..?
Egymást szerették.
-Oké emberek, mi húztunk.-jelentette ki Ciara, majd nagy nehezen Dan is feltápászkodott.
-Ennyi volt a harag?-kérdeztem mosolyogva.
-Persze!-mondta szélesen vigyorogva Dan.-Hiszen rám nem lehet haragudni.-majd ránk kacsintott.
-Oké Don Juan, lépjünk már le!-nevetett Ciara, ezzel pedig magával rántotta a mi kis szerelmes hősünket.
Nevetve néztem Őket, amint egymást lökdösve próbáltak mihamarabb kijutni az ebédlőből. A közelharcban azonban döntetlen lett az eredmény, így egyszerre jutottak ki az ajtón.
-Mi lesz a következő órád?-kérdezte mosolyogva A.J.
-Ének.-mondtam, miután feltúrtam a táskám az órarendem után.
-Akkor mehetünk.-szólt mosolyogva és elkezdett összepakolni.
Nem reagáltam semmit sem az előbbi mondandójára, inkább szótlanul követtem a példáját.
-Hogy tetszik az iskola?-szegezte nekem a semmiből a kérdést, mikor kiléptünk az ebédlőből.
-Öhmm, nem rossz. Végső soron mindenbe bele kell szokni..De maga a suli és a környezete nagyon bejön.-na igen, se rács, se fal, se reflektor.-És neked?-kérdeztem vissza automatikusan, gondolkodás nélkül.
Aztán mikor gondolkodtam..:
I.D.I.Ó.T.A.
Hogy kérdezhettem ilyet, de most komolyan?!
Ez a negyedik éve itt...!
Egy született pancser vagy Elliot!
-Hmm. Hát, jó..tetszik.-nevetett fel, majd a helyzet komikusságát látva én is felnevettem.
-Akkor most neked is éneked van?-reménykedtem, hogy a válasz igen lesz.
-Igen.-ezaaaaz!.-Ráadásul, ha nem tudnád, engem neveztek ki a diák-mentorodnak.-mondta hatalmas mosollyal.
-Komolyan?!
-Bizony. Nekem kell majd bemutatnom neked a sulit, majd egy hét után felmérést kell készítenem, mennyire kedvelted meg ilyen rövid idő alatt az új helyet.-magyarázta türelmesen.
-És miért fontos a felmérés?
-Valamilyen szinten ezzel a suli információt gyűjt be. Ezáltal változtatnak azokon a dolgokon, amik nem jönnek be a diákoknak.
-Szerintem az egy hét az rövid idő.-mondtam.
-Én is veled értek egyet. De, mint az életben, itt sem mindent magunk döntünk el.-fejtette ki a véleményét.
Csendben emésztettem a hallottakat, egészen addig míg fel nem értünk az utolsó óránk helyszínéhez.:
Az ének előadó-teremhez.
-Akkor ez most azt jelenti,-torpantam meg az ajtó előtt.-hogy...
-Igen.-fejezte be A.J.-Egy ideig a nyakadon fogok lógni.
-Majd megpróbállak elviselni.-mondtam menően.
A.J. finoman felhúzta ívelt szemöldökét.
-Óó igen?!-először azt hittem megsértődött. Mellkasa előtt összefonta a karjait, és rám emelte barna szemeit.-Nekem nehezebb dolgom lesz veled, úgy érzem.-nevetett fel, majd hirtelen a vállamba öklözött.
-Hát ha tudtam volna, hogy ennyire kemény az öklöd, nem szívózók veled.-nevettem fel én is, majd magam előtt beengedve, belépett a terembe.
-Majd megtanulod a leckét.-szólt vissza a válla fölött és a helyére sétált, ami az imádott-hazudtam-Sebastian mellett volt.
A tanárunk már bent volt a teremben. A terem hátulja felé vettem az irányt, ahol láttam egy üres helyet, ám a tanár megállított ebben.
-Mr. Brain?
-Igen?-csak ne hívjon ki bemutatkozni, könyörgöm..
-Jöjjön ki kérem, és mutatkozzon be!-hogy a fene vinné el.
Egyszerűen képtelen voltam elindulni. A lábam semmilyen "parancsra" nem hallgatott. Nem bírtam magam rávenni arra, hogy megtegyek tíz lépést az emelvényig, ahol rengeteg hangszer volt. Persze a hangszerek nagy többsége tartókban volt, amelyek a színpad oldalára voltak betuszkolva, egyedül a dob volt a színpad középtájékán. Nem is ez a lényeg, hanem az, hogy megijedtem.
Nem is tudtam volna mit mondani.
Még percekig álltam földbe gyökerezett lábakkal, csendben.
-Mr. Brain?!-Mr. Turner hangja nem volt türelmesnek mondható.
-Megyek.-motyogtam, és megálltam az emelvény előtt. Egy szó nem hagyta el a számat.
Idegesen hordoztam végig a pillantásomat a csoporton  akik érdeklődve és talán türelmetlenül várták, hogy beszéljek.
Majd megláttam A.J.-t. Mosolyogva bólintott, a pillantásával pedig bátorítani próbált.
Nagy levegőt vettem és belekezdtem.
-Hát..Elliot Brain vagyok, Angliából.-itt valaki -mégpedig Sebastian- belepufogott a mondandómba.-Keith-ből jöttem.
Ezek után elhallgattam és a cipőmet bámultam.
-Még valami?-kérdezte Mr. Turner.
-Nincs.-vágtam rá.
A tanárunk gyanakvóan rám nézett. Nem azért, mert azt hitte hazudok, csupán látszott rajta, hogy innen csupán egy nagy-röptű bemutatkozás után távozhatok.
-Milyen típusú iskolában tanult, fiatalember?-kérdezte.
-Hát..öhm..izéé....
-Nem tudja milyen iskolában tanult?-kérdezte megdöbbenést színlelve a tanár, amire a többiek reakciója hangos nevetés volt.
-De.-válaszoltam.-Sima gimnáziumba jártam eddig.-jó terelés! Pacsi apunak!
-És milyenek voltak eddig a bizonyítványai? Miért hagyta ott az előző iskoláját?-és még több ehhez hasonló kérdés.
Komolyan....Amerikában ez a szokás?
Faggatózunk, faggatózunk?!
-Tanár úr. Nem tanulhatnánk végre valamit?-vágott közbe A.J., mielőtt Mr. Turner újabb kérdést tehetett volna fel.
-Normális vagy?-hallatszott több embertől is.
-Itt nem a hatékony interjúvolást kell megtanulnunk, hanem zenélni. Eddig nem csináltuk azt, szóval én nem bánnám ha elkezdenénk.-mondta kemény hangon A.J. a többiek felé fordulva, majd a tanárra emelte a tekintetét. Egy kicsit megrebegtette a szempilláit és mellé édesen mosolygott, így Mr. Turner ideges arca is kisimult.
-Túlzásba viszed néha az őszinteséget A.J..-mondta Mr. Turner mosolyogva.-Rendben Elliot ülj le valahová.-mondta kedvesen.
Ilyet is tud?
Na szóval elindultam hátrafelé. A legutolsó padban 2 lány ült, így az előttük lévő padba akartam ülni. Azonban a barna hajú lány, aki még véletlenül sem lehetett természetes barna; felkiáltott.
-Amy! Emeld fel a segged és ülj elém. Az a cuki fiú mellém fog ülni.-meglepődtem. Miért pont én?
Ez a lány egyáltalán nem az én világom. Bárcsak mással ülhetnék.
Ahogy körbenéztem az osztályon láttam, hogy mások is hasonlóan gondolkodnak. Sok sajnálkozó, meglepődő pillantást láttam. Azonban Sebastian-én lepődtem meg a legjobban.
Mérges volt.
-Neked annyi Öcsi!-hallottam baloldalamról egy ismerős hangot. TomTom volt az.
-Ennyire durva a csaj?-kérdeztem vissza olyan halkan, ahogy csak lehetett.
-Ki fog készíteni.-suttogta, majd színpadiasan elhúzta az ujját a torka ellőt, mellé pedig hatásosan grimaszolt.-Mr. Brain és Mr. Demetris! Van valami hozzáfűzni valójuk a felvilágosodás zenéjéhez?
-Nem.-feleltük egyszerre.
-Én is így gondoltam.
Az órát nagy szenvedések árán éltem túl. Mr.Turner folyamatosan szólított, még akkor is amikor azt mondtam, hogy nem tanultam éneket az előző sulimban. Az meg nem hiszem, hogy számít, hogy még a legelső szobatársam; Oliver-aki a telefont hagyta rám- délutáni gitárleckéket adott.
Természetesen ez a tanárt még véletlenül sem érdekelte, így folyamatosan kérdéseket zúdított rám, amire elsősorban A.J. vagy a többiek válaszoltak.
-Mikor lehet szakirányt váltani?-kérdeztem miután kiléptünk a teremből.
-Még el sem kezdődött igazán!-nyugtatott TomTom.-Lesz ez még így se!
-Kösz haver, komolyan megnyugodtam.
-Császtok.-kiáltotta Dan ahogy felénk futott.
-Te meg hol a fenében voltál?-kiabálta A.J. és megütötte Dant.
-Nem vagy te egy kicsit erőszakos?-kérdezett vissza Dan, és az ütés helyét dörzsölgette.
-Talán. De milyen dolog az, hogy nem jársz be az iskolába? Megint fel fognak függeszteni!-kiabált A.J.
-A.J. nyugodj már meg.-csitította TomTom.
-Nem vagy az anyám!-kiabálta Dan, mintha meg sem hallotta volna Tom nyugtató szavait.
-Hál'istennek! Már biztos meghaltam volna az idegtől.-kiáltott vissza A.J., majd nagyot sóhajtva elfordult tőlünk és elment.
-A.J.!!-kiáltottam utána.
Már majdnem utána indultam, azonban TomTom megállított.
-Hagyd. Majd a maga módján előbb-utóbb megnyugszik. Te meg!-itt Dan felé fordult..-Te is tudod, hogy már nincsen több húzásod. Mi a fenének generálsz problémákat? Gondolok itt a sulira, otthon meg itt a barátoknál. Miért teszel fel mindent egy lapra?-kiabálta Tom is.
Eléggé meglepődtem.
Egyáltalán nem zavartatták magukat  hogy a suli parkolójának a közepén állunk és, hogy bárki hallhatja a gondokat. Angliában ez nem így megy. Ott nem is veszekednek.
Hisz mindenki tudja milyen az angol temperamentum.
Valahol a béka segge alatt leledzik.
-Te is tudod, hogy kirúghatnak innen a picsába. Mit fogsz akkor csinálni?-kérdezte a végén már suttogva Tom.
-Tudom..-sóhajtotta Dan.-Ciarának ne mondjátok el, jó?
-Mit nem kell elmondani?-kérdezte vidáman.
-Semmit.-feleltük egyszerre.
Ciara gyanakvóan nézett, majd vállat vonva elindult dolgozni, Dan pedig elkísérte Őt.
-Ez most mi volt?-kérdeztem Tom-ot.
-Egy nagyon hosszú történet, de mivel megkérdezted elmondom. Szóval, Dan árvaházban élt körülbelül 6 éve fogadta örökbe egy pár. Még az intézetben csináltatta a tetkókat..de ez most lényegtelen. És az a gond, hogy ismét felvette a kapcsolatot a régi haverjaival.
-És ez miért baj?-kérdeztem értetlenül.
-Ne szólj már közbe! Hát azért, mert így egyrészt hátat fordít nekünk, és ugyanolyan züllött lesz, mint ahogyan kihozták onnan. Mi pedig ezt nem engedhetjük meg.
-Ez szörnyű.-nálunk is voltak ehhez hasonló ügyek. Főleg úgy, hogy a barátoddal történik mindez. Szörnyű látni, ahogy fogy és züllik lefelé. Téged is felemészt, de a legrosszabb, hogy egészen addig te magad is tehetetlen vagy, míg az illető be nem látja, hogy neked van igazad.-Ha kell, bármiben segítek.
-Ahogy látom Te is átélted ezt párszor.
-Volt alkalom rá.-mondtam szomorúan.-Értem, hogy A.J. miért akadt ki ennyire.
-Ne is mondd. A saját bátyján tapasztalta mindezt. Sokkal jobban a szívére veszi, mint bárki más.
-Ha már a komolyan vételről van szó. Mi volt ez az ebédlős sztori?-váltottam témát.
-Haaaajj, reméltem, hogy nem hozod szóba. Először, én vagyok a Chase gimi ügyeletes kerítője. Tehát először is csorbát ejtettél a munkámon. Másrészt meg..
-Egyszerűen túlreagáltad a helyzetet.-fejeztem be helyette a mondatot.
-Mondhatjuk ezt is.-majd mindketten felnevettünk.- Oké Elliot, nekem mennem kell. Majd holnap ütközünk rendben?
-Várj. Te nem Woodridge-ben élsz?
-Nem. Igazi chicagói vagyok, nem látod?-kérdezte nevetve, majd intett és el is ment.
Ezzel pedig egyedül maradtam Chicago-ban.
Teljesen egyedül.