8. Fejezet

Totálisan egyedül maradtam a nagy semmi közepén. Vagyis nem egészen. Egy park szerűségben álltam, ahol néhány öreg ember sakkozott, néhány fiatal futott vagy éppen elmerültek egymás szájában. Mindezt Chicagóban.

Nekem viszont Woodridgbe kell eljutnom.

Haza.

Esküszöm ez a Lehetetlen Küldetés.

Szerencsémre a telefonom valamennyire tájékozottabb, mint én, így teljességgel rá hagyatkoztam. Bepötyögtem az adatokat a GPS-be miszerint a metróaluljáróba akarok eljutni. Az út nem egészen harminc perc.

Nagy nehezen rávettem magam az indulásra  Magányosan követtem a GPS utasításait, ami tökön-paszulyon vezetett. Vagy minden metróaluljárónál borbély ház áll?

Szerintem sem.

Már körülbelül húsz perce sétáltam, amikor nyöszörgést hallottam egy konténer mögül. Megtorpantam  majd néhány másodpercnyi gondolkodás után a hang irányába sétáltam.

Egy férfi feküdt újságpapírokon szakadt, ócska és meglehetősen büdös ruhákban.

-Hé!-szólítottam meg és óvatosan meglapogattam a vállát, amire csak egy kis morgás volt a válasz.

-Jól van?-kérdeztem.-Nem éhes?

-Kérem...

-Igen?! Mondja miben segíthetek?

-Kérem....adjon...van...van egy szál cigarettája?-nyöszörögte.

Valami oknál fogja ideges lettem. Nem elég, hogy elcseszte az életét, vagy kicsesztek vele, egyszerűen szarik mindenre. Minthogy erőt venne magán és megpróbálna egyenesbe jönni. Biztos nehéz..de, ha meg se próbálja, sose tudja meg, mi lehetett volna. De nem baszd meg , inkább cigit koldul.

Szánalmas.

-Itt van.-motyogtam rosszkedvűen. Odaadtam neki a cigit és a tartalék gyújtómat.

Tovább mentem.

A térkép szerint még körülbelül tíz perce van a metró. Chicagóban nincs valami busz vagy ilyesmi, ami kivisz a metróhoz? Mert ez a sok sétálás eléggé ratyi...

Nagy nehézségek árán és egy karmolással a kezemen elértem az aluljáróhoz.

Hogy miért van karmolásokkal tele a kezem?

Egy rühes macska megtámadott. Jó, nyomós oka volt rá, hiszen egy lépéssel majdnem leamputáltam a lábát. 

Még egy kis szerencsétlenkedés után, megtaláltam a lépcsőt, amit levezet az aluljáróba.

Tele volt.

Nem mondom, hogy hering parti volt, de eléggé sokan várakoztak a hazafelé tartó metróra. 

De még a nagy tömegen keresztül is észrevettem Őt.

A.J.-t.

Egy padon ült és olvasott, eléggé elmélyülten. Semmit nem érzékelt a külvilágból. Nem vette észre, hogy rugdossák a padot, amint ül, nem vette észre, hogy menőnek nevezett takony srácok teszik neki a szépet.

Ő csak olvasott tovább.

Eléggé vicces volt nézni, ahogy olvasott. Bizonyos részeknél összehúzta a szemöldökét vagy éppen csücsörített. Már lassan öt perce néztem, amikor úgy igazából megmozdult. Nem sokat, éppen, hogy csak felemelte a fejét, majd nem egészen harminc másodperc múlva tátott szájjal bámulta a könyv lapjait. Hirtelen bezárta a könyvet, lerakta maga mellé és tapsolni kezdett. Szélesen vigyorgott, sőt törökülésben ugrált a padon.

-Ezaaaaz!-kiáltott fel nevetve és a levegőbe öklözött.

A falnak dőlve, nevetve néztem végig ezt a kis közjátékot. A.J. vigyorogva pásztázta végig a tömeget, aztán lazán vállat vonva úgy döntött leszarja a dolgot. A könyvéért nyúlva látott meg engem. Izgatottság és vidámság csillogott a szemében  intett én pedig sután vissza. Mikor látta, hogy nem mozdulok a fal mellől szem forgatva ismét intett-ezúttal maga felé. Lassan és valami oknál fogva vonakodva indultam el felé.

-Szia!-köszönt vidáman.

-Helló.-mondtam lehuppanva mellé.

-Még hogy-hogy itt vagy? Már lassan két órája végeztünk.-kezdte a beszélgetést.

-Hát tudod...gondoltam feltérképezem Chicagót.-végül is, hogy mondhattam volna azt neki, hogy össze-vissza bolyongtam a városban a metróállomást keresve?

-Értem.-mondta, de érződött a hangján, hogy még véletlenül sem hisz nekem.

-Te miért vagy még mindig itt?-tereltem el magamról a szót.

-Elkísértem Ciarát dolgozni és mivel még dühöngtem, elmentem egy helyre ahol lenyugodhatok.-magyarázta.

-Mégpedig?

-A LapX-be. Kedvezményesen lehet könyvet venni. Az újtól a régiig. Bármilyet.-mondta lelkesen.

-Ezt is most vetted?-kérdeztem és a könyv felé nyúltam. Az előbbi kérdésemre, csak szerényen bólintott egyet.-Azt a büdös! Hiszen már a 150. oldalon jársz!-kiáltottam fel hitetlenkedve.

-Már?! Még csak.-és bosszúságot véltem kihallani a hangjából.-Már rég a felénél kellene járnom.-tette hozzá.

-És jó könyv?-kérdeztem a borítót nézegetve. A kép egy lányt ábrázolt, aki áll a zuhogó esőben. Az alapjában véve sötét borítótól totálisan elütött a piros toll.

Crescendo..érdekes egy cím.

-Én szeretem. Bár egy ez trilógia második része, viszont az első jobb volt. Itt már csak húzzák a dolgot és rávesznek, hogy még több pénzt költs el.-fejezte be nevetve a mondandóját.

-Angyalokról szól?-kérdeztem, miután elolvastam a tartalmát.

-Pontosabban bukott angyalokról. Nekem nagyon bejött. Az író egy baromi jó sztorit kerekített egy mitológiai elbeszéléshez  de azért persze bővítette új dolgokkal is. Folt..khm..Na szóval, és az a legjobb, hogy Becca remek jellemrajzokat ír. A történetben, vagyis a prológusban nem mondott el mindent előre, de azért sejthettél bizonyos dolgokat...-hirtelen fejezte be a mondandóját.

Mikor ránéztem az arca, olyan vörös volt, mint egy ráké és az ujjait tördelte.

-Miért hagytad abba?-kérdeztem és próbáltam belesni a "haj-fal" alá.-Kukucs!-kiáltottam, mikor már valahogy a szemébe tudtam nézni.

Szemöldöke a homlokai közepéig szaladt meglepetésében, de a gyatra poénom azért kicsikart belőle egy kis kuncogást.

-Nem akarlak untatni.-mentegetőzött.-Anyán és a bloggereken kívül nem sok embert érdekel, ahogy könyvekről és írókról áradozok.

-Nekem bármikor elmondhatod.-suttogtam komolyan. Elpirult, majd az előbbi válaszomra féloldalasan mosolyogva bólintott.-Ki az a Becca?-kérdeztem miután kiegyenesedtem.

-Ő az író.-mondta egyszerűen.

-Oooh! Melyik írót szereted még? Komolyan mondd el. Érdekel.-tettem hozzá, mikor már lassan két percre megint csendben magába gubózott.

-Okkééé.-felelte nyújtottan és elkezdte.

Rengeteget beszélt.

Nem bántam, de annyi tapasztalata, élménye és véleménye volt, hogy sokáig tartott míg mindent-majdnem mindent-elmondott. Bevallom, nem sok könyvet olvastam még, de elképesztő volt hallgatni. Nagy átéléssel mesélt, szemei csillogtak, beszéd közben pedig lelkesen mutogatott, hogy még jobban átadja én pedig, hogy biztosan felfogjam a mondandóját. Rengeteget nevettem magán az előadásmódján és azon, ha esetleg kifigurázott valakit. Éppen James Clavell-ről fejezte be az előadását, amikor felnéztem a nagy órára.

-Repül az idő. Mindjárt fél öt.

-Tessék?!-sikított fel hisztérikusan, majd nagyra nyílt szemekkel az órára nézett.-Óó bassza meg!-kiáltott, majd ezzel egyidejűleg felkapta a táskáját, könyvét.-Siess már!-nézett rám ingerülten.

Tettem, amit mondott. Megragadta a kezem és futni kezdtünk. Kartávolságnyira futottunk egymástól, én futottam mögötte.

Végül is, kettőnk közül egyedül Ő tudja, merre kell menni.

-Melyikből indulunk?

-Kilenc!-kiáltotta hátra.

A falra egy négyzet alakú táblát erősítettek, ami ugyebár arra szolgál, hogy kiírják rá, hogy melyik megállónál is jár éppen az illető. Én magam is ezt tettem és elképedve kiáltottam előre.

-Hármas? Mit kerestél te a hármas megállónál?

-Viszonylag nyugodt hely!.-kiáltott A.J.-De inkább szedd a lábad! Lassú vagy!-tette még hozzá. Magam előtt láttam széles és gunyoros mosolyát, ezért gondoltam megmutatom, milyen gyorsan is tudok futni igazából. 

Gyorsabb iramra késztettem lábaimat és pár pillanat alatt leelőztem A.J.-t, így már én voltam a húzóerő. Gyorsan futottunk, hogy mindenképpen elérjük a metrónkat. Kisebb akadályokba ütköztünk néha; egy felborult kukába, egy padba vagy esetleg egy arra járó emberbe. Már a hetes megállónál jártunk, amikor A.J. kirántotta kezeit az enyémből. Előredőlve, a térdére támaszkodva kapkodott levegő után.

-A.J. siess! Mindjárt ott vagyunk!-trappoltam vissza mellé.

-Hmm..nem bírom tovább..-sziszegte az utolsó levegőtartalékával.

-A későbbivel akarsz menni?-kérdeztem.

-Nyugi. Húsz perc múlva jön a következő!-legyintett erőtlenül.

Hogy értessem meg vele, hogy nekem haza kell jutnom? Egyszerűen frászt kapok Chicagótól, merőben eltér Londontól vagy éppen Keithtől. Nekem egy sörre van szükségem ahhoz, hogy lenyugodhassak és ne húzzak el ebből a városból a picsába..

-Holnap írunk fizikából.-mondtam gyorsan. Nem hazudtam, Mrs. Cook tényleg mondta.

-Nee.-nyögte, majd ismét-lassan-futni kezdett.

Megint egymás kezét fogva futottunk. Értük a kilences megállóhoz, amikor éppen befutott egy metró.

-Ez az?-kérdeztem.

-Nem, hanem az amelyiknek záródik az ajtaja.-kiáltotta A.J., de mikor még csak a mondat felénél járt, már akkor maga után húzott.

A két ajtószárny között körülbelül ötven centiméter távolság volt. Először A.J, majd én furakodtam be rajta. Éppen  hogy felszálltunk, már nagy sebességgel ki is lőtt a metró, mi pedig egyenesen a plexi üvegnek zuhantunk.

-Bassza meg.-morogtam és a fejemet simogattam.

-Hogy bírod ilyen jól?-nyögte A.J.

-A futást?-egy kicsit bólintott.-Tudod...az előző sulimban, nagyon fontos volt a sport. A futás..az volt a legfontosabb.

Nem hazudtam nagyot. Tényleg a futás volt a legfontosabb dolog az intézetben. Futni kellet a kajáért, a létszámellenőrzésre, a zuhanyzóba a meleg vízért. Na igen, és futni kellett a felsőbb évesek elől, nehogy megverjenek.

Szép kis emlékek.
A mellkasomnak támaszkodva kapkodott levegő után. Mihelyst az első kettes ülés felszabadult, azonnal rávetettük magunkat. Az ablaknak dőlve figyeltem a tájat. Nem mintha sokat láttam volna belőle, hiszen 80 Km/ órás sebességgel haladtunk el a betonfal mellett.
-Úgy látom egészen jól beilleszkedtél.-kezdte el A.J.
-Beilleszkedni? Ez egy kissé erős kifejezés. Összesen hat emberrel beszéltem, ezek közül az egyik tanár volt, aki utál. Óóó igen, és a Te kis udvarlód, aki szintén-a változatosság kedvéért-utál. Ez aztán a beilleszkedés.-eresztettem ki a gőzt. Biztosan nem a legjobb emberen, hisz annyira igyekszik és próbál segíteni.
De miért ferdítenék a valóságon szép mesékkel?
Na igen...pont a legjobb mondja...
Azonban A.J. nem kapta fel a vizet. Nyugodtan kivárta, míg nekem a dühtől csillapodik valamelyest a lélegzetem.
-Befejezted?-kérdezte nyugodtan. Egy aprót bólintottam.-Helyes. Nem csípem a nyafogást. Figyelj, elhiszem, hogy nehéz. De, ha úgy állsz hozzá, mint egy kis pisis, soha a büdös életbe nem lendülsz túl ezen a "be-vagyok-sértődve-mert-csak-hat-emberrel-beszéltem-egy-nap" dolgon, akkor neked annyi.-fejezte be a mellkasomra bökve a mutatóujjával. 
Meredten bámultam a feketére lakkozott körmöket, és kénytelen voltam egyetérteni.
-Tisztába vagy vele, hogy egy parancsnokhoz hasonlítalak ebben a pillanatban?-kérdeztem tőle mosolyogva, mikor ránéztem.
-Most már igen.-kuncogott.-De most komolyan, minden kedvességemet bevetve..Hidd el, nem lesz gond. Ha TomTom-mal jóban vagy, akkor mindenkivel. Attól függetlenül, hogy Tom más a vonzódását illetően egyáltalán nincs kirekesztve. Sőt..-itt vágtam közbe.
-A vonzódását illetően? Vagyis?
A.J. körülbelül úgy nézett rám, mintha az kérdeztem volna, hogy a Föld nevű bolygó akkora-e, mint a Nap.
-Te nem vetted észre?-kérdezett vissza lassan.
-Mit?
-Elliot...tudtam, hogy angol vagy, konzervatív és prűd. Na de, hogy ennyire! Figyelj, sajnálom, hogy nekem kell ezt elmondanom neked, de TomTom meleg.
-Nem mondod!-kiáltottam fel hitetlenkedve.
-Most komolyan mit hittél? A srác ma egy rózsaszín "I ♥ Ricky Martin" feliratos pólóban mászkált, és egy bőrnaciban. Most komolyan..mire gondoltál?
-Arra, hogy egyéniség?-nevettem fel.
-Idióta.-motyogta az orra alatt. Szemét lehunyva a fejét a fejtámlának döntötte, viszont nem kellett sok idő és Ő is felnevetett.
-Semmilyen anyagod nincs fizikából?-váltott hirtelen témát, és mellesleg hangulatot. A bolondozó A.J.-ből egy csettintés alatt váltott a komoly és valamilyen szinten, aggódó A.J.-re.
-Nincsen.-feleltem egyszerűen.
Egy nagyot sóhajtott tehetetlenségében, majd felragyogott az arca, mikor megoldásra lelt.
-Megadom a telefonszámom és itt a lakcímem is. Ha bármilyen kérdésed van bármivel kapcsolatban csak felhívsz, vagy átjössz. Világos?-kérdezte.
-Igenis, parancsnok.-vágtam vissza.
-Bocs. Megszoktam, hogy...Dan szavaival élve; okoskodjak és irányítsak.-felelte szégyenlősen mosolyogva.
-Semmi.-feleltem.
-Akkor, ha nem akarod, hogy az első jegyed Cooknál egyes legyen, gyere át, okés?-kérdezte immáron valamivel lágyabban.
-Persze és köszi.-válaszoltam.
Az út további részét csendben, a saját világunkban töltöttük. Harminc percnyi utazás után - mint kiderült, Emily összekeverte a haza tartó út és a suli-metró közötti távolság út hosszát - végre leszálltunk a metróról.
Kinyújtóztattam a végtagjaimat, majd körbenéztem.
Aztán teljes pánik.
Hol a picsában vagyok?
Ordítottam volna legszívesebben, de nem tűnhettem totálisan reménytelennek egy csaj, egy gyönyörű lány előtt. Így csendben hordoztam körbe a pillantásomat a terepen és próbáltam előidézni az emlékeimet arról, amit a reggeli kocsikázás során láttam.
Azonban A.J. elől még véletlenül sem lehetett volna eltitkolni a tudatlanságomat.
-Ha elfordulsz balra és mész két utcát, akkor a Raisins Street-re érsz. Ott elfordulsz jobbra, mész még hat utcát és már otthon is vagy.-magyarázta, közben pedig a levegőben hadonászott.
-Rendben, megoldom. Köszönök mindent.-mondtam lazán és már indulni kezdtem.
-Oké.-felelte egyszerűen A.J. és az ellenkező irányba indult.-Akkor később.
-Igen.-feleltem és határozott lépésekkel elindultam arra, amerre mutatta.
Magamban köszönetet mondtam a Mindenhatónak, hogy ilyen hamar véget ért ez a keserédes nap. Örültem, hogy vége az iskolának, a beilleszkedésnek - ami persze nem ért véget teljesen - és persze örültem, hogy vége annak a sok papírmunkának, adminisztrációnak.Viszont sajnáltam, hogy a nap édes része tova szállt, hogy befejeződött. De a papírfecni, ami a zsebemben lapul, talán ad egy esélyt, hogy meghosszabbítsam a nap szép részét.
És ezt az esélyt nem vesztegetem el.