1. Fejezet

-Apa én nem akarok elmenni itthonról!-hallatszott a kiáltás az éjszakában.
-Nem lesz semmi baj Elliot! Jó lesz ott neked, ahová megyünk.-válaszolta apám, azon a mély, egykor még szeretettel teli hangján.
-Ki mondja ezt?? Scarlett? Én nem csináltam semmi rosszat! Apa, higgy nekem!-kiáltottam könnyektől elfúlt hangon.
-Fejezd be fiam! Úgy nyafogsz, mint egy kislány.
Ez még a félelemtől tompa agyamnak és szívemnek is rosszul esett.
Csendben figyeltem amint az esőcseppek lefolynak a kocsi ablakán. Ha a helyzet nem lett volna ennyire reménytelen és kétségbeejtő, akkor valószínűleg, szokásomhoz híven, versenyeztettem volna őket. Kiválasztottam volna egyet, és annak szurkoltam volna teljes lelkesedéssel.
Ehelyett magamba tekintettem és próbáltam kitalálni mi is vár most rám. Valószínűleg nem kirándulni megyünk, hisz zuhog az eső. Reggel a cselédek hajnalok hajnalán kirángattak az ágyamból és két kisebb bőröndömet teledobálták a holmijaimmal, majd lerángattak a hallba. 
Scarlett és apám már lent vártak rám.
A mostohaanyám tekintetéből és gúnyos, elégedett mosolyából sejtettem, hogy semmi jó nem várhat rám. Apám tarkómat megragadva kitolt maga előtt az ajtón, egyenesen a félelmekkel teli jövőbe.
Nem tudom mennyi idő telt el, de gondolataim közül apám hangja rángatott ki.
-Szállj ki!-rivallt rám. Jó fiúként-mivel reméltem, hogy így nem kerülök nagyobb bajba, mint amiben szerintem már voltam-kiszálltam a kocsiból.
-Apa.....-motyogtam ismét a sírás határán.
Aprócska kezemet az övébe akartam kulcsolni, ám Ő ingerülten elrántotta azt.
Az ormótlan, fekete kőépület semmi jót nem ígért. Fallal volt körülvéve, rácsok voltak az ablakain....és a semmi közepén állt.
A hatalmas kapuk kinyíltak, és bevezettek minket. Felmentünk az emeletre. A folyosón ami odavezetett rengeteg ajtó volt, melynek kis ablakain velem egykorú fiúk néztek ki kíváncsian. A folyosó legvégén található ajtóhoz vezettek, amit, mint kiderült nekem szántak.
Levették a lakatot, eltolták a reteszt és előre tessékeltek. A nevelő meghajolt és magamra hagyott apámmal.
-Apa miért jöttünk ide?-kérdeztem.
-Kisfiam, itt fogsz lakni egy ideig.-válaszolta apám csillogó tekintettel.
Talán a könnytől csillogott? Nem, az én apám nem sír.
-De miért....
-Scarlettel így láttuk a legjobbnak.
-Ne apa ne hagyj itt!-de ekkor már kifelé sétált az ajtón. Kiabálva rohantam utána.-Hallod apa, ne hagyj itt!!-rám zárták az ajtót. Lábujjhegyen állva, a rácsba kapaszkodva beszéltem hozzá tovább.- Papa...apuci, nem teheted ezt velem! Ígérem jó leszek! Egy évig..nem kettőig nem kérek ajándékot, csak vigyél haza. Apaaaaaa!-fulladt el a hangom a zokogástól.
-Vigyázz magadra, Elliot. Ne feledd fiam, te egy Brain vagy! Szeretlek Tökmag.-suttogta a végén. Ezzel megfordult és elment.
-Ne apaaa!!!!!-kiabáltam zokogva.
Lehuppantam a földre és a térdemet átölelve sírtam és reméltem, hogy apa visszajön értem.
Nem tette.
A bentlakásos iskola azon az éjszakán az én zokogásomtól volt hangos.

                                                              

XXXXX

-Áááááá!!!-kiáltottam és ezzel a lendülettel felültem az ágyamon. A hatalmas lendületemnek hála, lefejeltem a vonati ágyam fölött lévő táska tárolót, így visszazuhantam az igen kényelmetlen fekhelyemre.

Izzadtságtól csatakosan feküdtem, és próbáltam egyenletessé tenni ziláló lélegzetem.

Ez a borzasztó álom már lassan hét éve mindennapi. Nem telik úgy el nap, hogy nem emlékeznék erre, a gyerekkoromat meghatározó,  vagyis teljességgel leromboló napra.
Nem egészen egy hete ez életem legborzasztóbb és érzelmileg a legkimerítőbb napját éltem át, újra.
A szökés napját.
A srácokkal mindent kiterveltünk. Rajtam kívül még két srác volt, aki szintén menekülni akart. Peter és Adam, de volt még egy segítőnk Tyler. Vele a szökés napján az elkobzott majd vissza lopott telefonon tartottuk a kapcsolatot. A terv igazából annyiból állt, hogy a már három hónapja reszelgetett rácsot lerúgjuk vagy leveszítjük, mindegy a lényeg az, hogy lekerüljön az ablakról, majd pedig elrohanni. Ugye milyen jó és egyszerű terv?
Így is megszívtuk.
A terv első részével vagyis a rács kiiktatásával semmi probléma nem volt.
A futással viszont igen.
Összecsomózott lepedőkön ereszkedtünk le. Utolsóként Ad jött le, aki még így is menőzni próbált ezért leugrott 5 méter magasságból. Kibicsaklott a bokája. Nagy nehezen, néhány lépéssel mögöttünk szedte a lábát.
És itt történt egy váratlan esemény.
Az iskola szirénája és reflektora bekapcsolt.
Ember...nem is tudtuk, hogy ilyen van a suliban! Ez is csak annyit mutatott, hogy egy börtönhöz hasonló kócerájban éltünk. Már csak a szöges drót hiányzott a falról.
Adam végül feladta, és mondhatni feláldozta magát értünk. Megállt és visszafordult az utánunk futó nevelőkhöz. Mi Peterrel tovább futottunk és elértünk a fal azon részéhez, amely már nem volt egy mai példány. Az omladozó falon könnyen és hamar találtunk fogást, és egy szempillantás alatt átlendültünk a másik oldalára. Peterrel a legközelebbi vasútállomásra mentünk majd ott elváltak útjaink. Az angliai Keithből én Londonba majd onnan Woodridge-be, míg Peter Amszterdamba tartott a szüleihez.
A vonatút 26 óra! Még van 10. Az egyedüli társaságom egy idős hölgy, akivel a kabinon osztozom.
Miután lenyugodtam visszaszundítottam egy kicsit, ám az álmok most sem hagytak békén.
Ismét kiáltva ültem fel, és izzadtam.
-Fiatalember. Jól van?-kérdezte Mrs. Richardson.
-Persze..jól..köszönöm.-motyogtam és automatikusan elkezdtem eligazgatni magamon a ruhámat.
-Menjen! A szerelvény végén van egy kis helyiség ami a fürdőszobát helyettesíti. De gyorsan! Bűzlik akár egy ló!-mondta a végén mosolyogva.
Kérésének eleget téve összeszedtem a holmimat és elindultam felfrissíteni magam.
A tükörből egy meggyötört 17 éves srác nézett vissza rám, aki élete harmadik legrosszabb éjszakáján volt túl. Ám aki magabiztos is volt, hisz kitört a börtönéből..na meg azért mert annyi pénz hevert a zsebében melyből bárki megélhetne boldogan. Köszönet érte apámnak aki bankár, és ezzel próbálja pótolni azt a hét évnyi szeretetet, amit soha a büdös életbe nem kap és nem kapok vissza. Egy jóképű, és ápolt férfiként tértem vissza a 26-os kabinba, melyből Mrs. Richardson nem igazán mozdult ki. 
Leültem az ágyamra, és elővettem egy szál cigit. Mielőtt meggyújthattam volna Mrs. Richardson megállított.
-Ki nem állhatom a cigaretta füstöt.-erre lett volna egy megfelelő visszavágásom, ám az évek során megtanultam jobb néha csöndben lenni. Hisz sosem tudhatod. Lehet, hogy egy olyan embert bántasz meg egy megjegyzéseddel, aki a világot megváltotta volna érted, vagy egyszerűen segíteni tudott volna neked.
Csendben elraktam a cigimet, és kinéztem az ablakon.
A megfelelő magyarázatot kerestem arra, hogyan is álljak Emily nénikém elé. 
"Öööö szia. Tudod megszöktem a bentlakásos suliból, ahová a bátyád tuszkolt be egy ribanc miatt!"
Nem azért ez nem jó így.
-És hová utazol fiam?-kérdezte a szomszédom.
Igazság szerint ezt tegnap már háromszor megbeszéltük, de mivel valamikor jól neveltek, illedelmesen válaszoltam.
-Londonba. Onnan pedig repülővel elutazom a rokonaimhoz Woodridge-be.
Még beszélgettünk egy kicsit, de az út további részét mindenki a saját világában elmerülve töltötte. A vonatról leszállva kinyújtottam elgémberedett tagjaimat, majd elindultam a reptér felé.
Nagy késztetést éreztem arra, hogy felhívjam Tylert, hogy  megtudjam apám kerestet-e már. Bár lehet, hogy nekik ez így volt jó. Beadtak az intézetbe, én pedig elszöktem. Eggyel kevesebb baj apám és a Scarlett által kialakított világegyetemben.
Gond nélkül megvettem a jegyemet Chicagoba, és egy óra várakozás után már az első osztályon csücsültem. Mielőtt felszállt a gép rendeltem egy taxit este kilencre a terminál elé.
Az út során elaludtam, és szerencsémre a rossz álmok elkerültek. Leszálltam.
A taxisofőr egy táblával várt, amire felfirkálta a nevemet. A Londonban vásárolt utazómat és az abban lévő ruhákat a hátamra dobtam és szélesen mosolyogva elindultam a sofőr felé.
Megadtam a címet, és hátradőltem a kényelmes, dohányszagú ülésen.
-Szabad a kocsiban dohányozni?-kérdeztem.
-Persze, csak nyugodtan.-válaszolt a taxis a tekintetét le sem véve az útról.
Rágyújtottam.
Csendben elszívtam a cigimet, miközben a várost csodáltam. Azért ilyet, nem mindennap látott az ember Keithben....a rácsos ablakon át.
Este 11-re érkeztünk Woodridge-be. A taxis egy kicsit lehúzott anyagilag de megérte.
Átmásztam a kiskapun, és meg sem álltam a 16-os ház ajtajáig. Már a csengő előtt lebegett a kezem, megnyomni viszont már nem volt erőm.
Mi van ha elküldnek? Hiszen senkinek nem kell egy kolonc a nyakára.
Sóhajtva elsétáltam az ajtó elől, aztán mégis visszafordultam.
Ezt körülbelül hatszor játszottam el, majd erőt véve magamon egyszer s mindenkorra megnyomtam azt a rohadt csengőt.
Csend. Senki sem nyitott ajtót.
Elérkezett az a pillanat, amikor mennem kellett.
Gond terhelve megfordultam és elindultam de hallottam, hogy valaki morogva kinyitja az ajtót.
Ismét visszarohantam, és egy férfi csodálkozó pillantásával találtam szembe magam.
-Elliot?
-Szia Sam bácsi.